Három fő kérdés gyötör a sok ezer egyéb mellett: Hogyan lettem nárcisztikus? Hogyan tudtam meg, hogy az vagyok? Mit tehetek, hogy ne legyek az, vagy ha már az maradok, akkor hogyan tarthatom keretek között ezt a részemet? Ezek jelenleg a leggyötrőbb gondolataim.
Az első két kérdésre már nagyjából tudom a választ, a másodikra mindenképpen, a harmadik a fogós kérdés.
A poszt az első kérdés megválaszolására törekszik.
Hogy születik egy nárcisztikus? Nagyjából úgy, mint mindenki más. Kicsi, síró emberkeként. Valószínűleg, akkor még nem is nárcisztikus. Csak aztán… Aztán történik valami vele, amit ő úgy él meg, hogy nem szeretik. Hogy nem fontos. Ehhez valójában nem kell kint felejteni a csecsemőt az autóban éjszakára, vagy ha sírdogál, kitolni a kert végébe és ott hagyni egy napra, ne zavarjon senkit, úgyis csak erősödik a tüdeje a sírástól. Elég bármilyen élethelyzet, amitől a kicsi szeretetlennek érzi magát. Ezt a szeretetlenséget érezheti akkor is, ha a szülei amúgy egyszerűen imádják és a legjobb képességeik szerint tejben-vajban fürösztik. Mint például engem is. Viszont az én esetemben édesapám aki mindennél jobban szeretett engem, sosem volt ott amikor valójában szükségem volt rá, semmi fontos dolgot nem tudtam vele megbeszélni sem gyermekkoromban, sem pedig felnőtt fejjel. Nem azért, mert ő nem akart volna ott lenni mellettem a bajban, egyszerűen halvány fogalma sem volt arról, és ma sincs, hogy mikor van rá szüksége az ember fiának. Édesanyám pedig olyan családban nőtt fel, ahol apukájától soha egy elismerést nem kapott úgy, hogy kritika ne járt volna hozzá.
Hát lássuk csak, az én nárcisztikus eredetemet.
Pont két hete történt meg, hogy a szüleimnek meséltem összetörve, milyen nehezen élem meg a Vanesszával való szakításunkat, illetve ezt a nárcizmusos mizériát, amely az egész életemnek keserédes színt adott. Apu végig mosolyogta a beszélgetést. Egy ideig mondtam, mondtam a történetem, aztán a szűnni nem akaró vigyorgását nézve elszakadt nálam a cérna: Tudod apu, ha te mondasz nekem valamit, ami neked nagyon fáj, ami mélységesen lesújt és közben azt látod, hogy én úgy vigyorgok, mint te most, akkor tudnod kell, hogy én az egészet leszarom. Mint te most, amit én mondok. És akkor elhagyta a számat egy mondat, amelynél sokkal rémisztőbbet még nem fogalmaztam meg: Tudod apu, mikor nekem szükségem van rád, akkor te nem vagy ott, ha pedig mégis, akkor vigyorogsz a problémáimon. Akkor nekem már jobb, ha nem vagy ott.
Persze könnyen mondok még ilyet, mert édesapám szerencsére még él. Bármikor odamehetek hozzá, vagy felhívhatom. De közben mégsem tudunk kapcsolódni egymáshoz. Ez a szeretet hiába hatalmas, hiába gyengéd, teljesen impotens. Ha elnézem az ő édesapját, megboldogult nagypapámat, akkor nagyon meg tudom érteni édesapámat. Ahhoz az apához aztán pláne nem lehetett kapcsolódni, nem csoda, hogy ilyen mintát látva, neki sem ment könnyen a hozzám történő kapcsolódás. Ennyit apuról.
Édesanyám. Na, ez a téma nehezebben megy. Valahogy bennem maradnak a szavak. Anyu is mindig nagyon szeretett, ez soha nem lehetett kérdéses. Viszont azt érzem, ő úgy tud szeretni, hogy abban elvárások vannak. Biztosan nem szándékolt, de kisebb, nagyobb elvárások. Az ő édesapját csak hírből ismerhetem, de a hírek szerint ez a feltételes szeretet pláne nem lehet meglepetés. Anyu hiába volt jeles mindenből gyermekkorában, édesapja valamibe csak belekötött a végén. Úgyhogy az ő felém irányuló, elvárásokkal terhelt szeretete is abszolút indokolható, habár szerintem teljesen felesleges indokolni, számomra bőven elég megérteni és megpróbálni elfogadni.
Hogy mindez egyedi dolog-e? Hogy csak engem értek ilyen, vagy ennél sokkal nagyobb traumák? Nyilvánvalóan nem, de a fentiek valamiért engem olyan módon érintettek meg, hogy holdtöltekor szörnyeteggé válok és kegyetlenül tépem fel a torkát annak, aki a legközelebb áll hozzám. Mások, reményeim szerint az olvasók közül is sokan, ezeket a dolgokat fel sem vették, nem hogy nem traumatizálódtak tőle. Folytatása következik.
Mindenkinek javaslom, hogy olvassa el a Használati utasítás című írásomat, az elsőt amely megjelent a blogban. Sok dolgot segít tisztábban látni.
És a legfontosabb: minden, amit ezen a blogon olvasol, lehet, hogy tévedés.