Kaptam egy levelet a minap. Ha ez nem történik, akkor valószínűleg nem írok most, mert a mindennapi történések alaposan kiütötték a fejemből a korábbam olyan fontos tevékenységemet, a blog írását. Hogy mi állt a levélben, az talán kevésbé fontos, de azért elárulom: egy narcisztikus sorstársam kért, hogy amennyiben lenne még írni valóm, hát ne tartsam magamban. Olyan megszámlálhatatlanul sok levelet nem kaptam még a blogról, csak ezt az egyetlen egyet, mégsem feltétlenül a levél tartalma volt, ami írásra késztetett, sokkal inkább a feladó neve, pontosabban nick neve: senki. Nem magyarul írta a nevét, hanem idegen nyelven, de ez valószínűleg mindegy is.  Ennél beszédesebb, árulkodó nevet nem is adhat magának valaki, aki fájdalmasan elhagyatottnak, szerethetetlennek érzi magát. Nagyon sajnálom, hogy így érzel és szeretnélek bíztatni, hogy amennyiben még nem fordultál szakemberhez, hát menj el valakihez, aki segít megérteni, hogy baromira jó dolog, hogy vagy ezen a világon. Én is yg éreztem, de most éppen érzem magam valakinek, nem is akárkinek. :-) Én Mikó Krisztához fordultam először és nagyon sokat köszönhetek neki, bátran ajánlom. Nem állítom, hogy én a nap huszonnégy órájában stabil lennék, bizony sokszor elfutnék szégyenemben a világ elől, de mostanában hamarabb kapcsolok, hogy ez egy beteg működés, inkább végig gondolom, hogy miért érzem magam éppen nyomorultul. Többször végig tudom gondolni a másokban zajló folyamatokat, érzéseket, így kevesebb az értetlenség, meg nem értettség érzése. Azért persze előfordul.

   Ma például ünnepi ebédre mentünk anyuékhoz, ami azon túl, hogy anyáknapi ebéd, ma tartottuk Adél lányom és Marci fiam szülinapjait is. Ahogy reggel készülődünk Vanesszával, egyértelművé válik, hogy csak órás késéssel fogunk tudni odaérni. Miközben tudom, hogy anyuéknak és sajnos nekem is valahogy komoly becsípődésem a megbeszélt időpontokhoz való kényszeres ragaszkodás. Tudtam, hogy anyu megsértődik ha nem vagyunk ott ebéd előtt jóval, de Vanessza csak tesz-vesz a lakásban, az indulás ideje nemhogy közeledne, de szinte távolodik. Egyértelműen szabotálja az indulást. Ahogy nő bennem az indulat és a pánik, rájövök hogy az egész nem tudatos a részéről. Egyszerűen irtózik attól, hogy abba a közegbe menjen, ahol annyiszor került miattam megalázó helyzetbe. Szegénykém egyáltalán nem szabotál, hanem sokkal inkább fél a kényelmetlen, méltatlan helyzettől. Menekül. Felveti, hogy ha ilyen türelmetlen vagyok, akkor menjünk oda Marcival nélküle. Persze nem megyeünk. Ma már nem. fél éve én sértődtem volna meg és duzzogva mentem volna nélküle, hogy aztán fagyos hangulatban találkozzunk ebéd után újból. Persze most is pikírt stílusban szóltam neki vissza, amit duplán szégyenlek, mert Marci is hallotta, szóvá is tette nekem.

   Szóval most itt tartunk. Terápiába járok, de a napi 0-24 hivatásos nárcizmus elleni kommandó helyett törekszem egy normális életre, annak tudatában, hogy lakik bennem egy arrogáns faszfej/sebzett gyermek, a megfelelő aláhúzandó, akit csak megcirógatni szabad, de szabadjára engedni nem. Érdekes, Marci fiammal is hasonló a helyzet, túlságosan megengedőek vagyunk vele, ő is szabadon tombol. Úgy látszik, megint tükör a kis drágám.

   Ne feledd, minden amit itt olvastál, lehet tévedés is. Balázs

   Láttam én már jópárszor torz tükörképemet, például az Elvarázsolt Kastélyban, a megboldogult Vidámparkban. Ott hol égimeszelőt csinált belőlem a tükör, hol pedig seggdugót. De ilyen fájdalmasan betegnek sosem láttam még magamat, mint amikor az Eötvös 10 kulturális és közösségi térben bemutatott Gázláng, bepillantás egy mérgező kapcsolat mindennapjaiba című előadás során kaptam a képembe. A darab egy narcisztikus pasi párkapcsolatáról szól. Hát, ez a gyökér pontosan én voltam/vagyok. Úgy beszélt ahogy én, úgy gondolkodott ahogy én, úgy gesztikulált, mozgott, ahogy én tettem volna. Előre el tudtam mondani minden szavát, döntését, gondolatát és közben majd elsüllyedtem szégyenemben. Ha véletlenül kicsit jobbnak gondoltam magam a színpadi fickónál, hát elég volt a szemem sarkából oldalra sandítanom, ahol Vanessza ült és patakokban folytak a könnyei. Fogalmam sincs, mi tartja még mellettem, ha szerinte is olyan vagyok, mint az a faszfej a színpadon. Azt mondja, hogy a jó tulajdonságaim miatt reménykedik, hátha nem kapok agyfaszt minden három hónapban a jövőben és futok ki a világból, vagy ahogy ő mondja, bújok el a csigaházamba. Terápiára is eljött velem. Nagyon hálás vagyok ezért neki. Ezért is.

   De mit is csinált a színpadi emberke, mi az amit én is hozzá hasonlóan tettem a kapcsolataimban?

   Gyors használati utasítás kezdő narcisztikusoknak:

1. Nyűgözd le az áldozatodat. Színlelj karmikus kapcsolatot. Nem lesz nehéz, neked ez egy ujjgyakorlat.
2. Éreztesd vele, hogy nélküled mit sem ér az élete, hogy nélküled semmire sem menne.
3. Rombold porig az önbizalmát, közben sajnáltasd magadat és feltétlenül vádold folyamatosan a kapcsolat megrontásával és a köztetek kialakult feszültség okozásával.
4. Ha mindez megvan, akkor rúgd ki, vagy még jobb, ha addig kínzod, amíg ő rúg ki téged.
5. Miután szakítottatok, ólálkodj, sompolyogj és somfordálj körülötte a biztos távolból. Érezze a jelenlétedet, de ne közvetlenül. Csak gyáva, sunyi módon.
6. Ha mindez megvan, cserkéssz be egy új áldozatot.

   Ezt láttam a színpadon és én is ezt csináltam még a közelmúltban is. A nézőtéren alig láttam férfiakat. Vajon a nők, akik eljöttek mind áldozatok lehettek? Vagy köztük is voltak hozzám hasonló kannibálok? És én jutok-e egyről a kettőre a témában, nem hagyva rángatni magamat egy beteges működés által? Azt hiszem, hogy még nagyon vékony a jég alattam.

   Most egy darabig nem írok a blogon, mert úgy érzem, egyre inkább a nárcizmusom íratja velem a cikkeket, nem pedig valami terápia, netán segítő szándék. Ha elértem valamit ezen a téren, feltétlenül megírom, de ehhez a környezetem visszajelzése kell, nem pedig az én eltévelyedett agyam.

Balázs

   Írtam a múltkorában a narcisztikus Húsvétjáról. A cikket még vasárnap írtam, aztán pedig mi következett vajon? A hétfő, Húsvét hétfő. Ami egy darabig pont úgy ment, ahogy gondoltam, pár kötelező locsolással, miközben az agyam azon pörgött, hogy vajon egyesek hogy vannak, kik locsolják meg, és ölelik meg. Nem tudtam nem észrevenni, hogy tényleg eszméletlenül hiányzik Vanessza. A nagy önsajnálatban kiültem a teraszomra pipázgatni, és egyszer csak jött egy üzenet Instán. Tőle persze, valami tipikus Instás/Facebookos közhely igazsággal, ami olyan nagyon oldalba vágja a hozzám hasonlókat. Hogy egy kapcsolatért tenni kéne esetleg, nem pedig eldobni a másikat, mint egy rongyot.  Pedig én olyan jó vagyok rongy dobálásban. Addig nézegettem, addig morfondíroztam, amíg végül megválaszoltam az üzit, aztán egy óra múlva már kint voltunk a telken és fát locsoltunk. Fát is. Végül is Húsvét hétfő van, vagy mi a fene.

   Ma színházba megyünk, egy nagyon fájdalmas darabot nézünk meg, Gázláng-betekintés egy mérgező kapcsolat mindennapjaiba-címmel. Hát, erről mesélhetnénk, színdarab nélkül is. Lehet, hogy rólunk szól. Szerdán pedig ha minden jól megy, elmegyünk együtt a terapeutámhoz. Mi fog ebből kisülni? Remélem, hogy csupa jó. Intő jel viszont, hogy ahogy feltűnt a Kicsim a színen, azonnal visszavettem a narcizmus téma olvasásából, előadások nézéséből, észrevehetően csökken a motivációm. Na, ebből lenne nagy baj, ha így menne tovább, hát oda kell tegyem magam.

Hollók

"A terepszínű ruhába öltözött kommandós arckifejezése egyáltalán nem fenyegető, sőt inkább barátságosnak tűnik. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy jobbkezes ember létére ballal nyúl az útlevelem után, ahogy belépek a brüsszeli reptér emberektől nyüzsgő indulási oldalára. Jobb kézzel nem nyúlhat, mert az a keze pisztolyának agyát markolja. Zavartan nyelek egyet a látványtól. Furcsa, félelemhez hasonló érzés bizsereg át rajtam.  Érdekes, hogy nem a lehetséges terroristáktól félek, akiket feltehetőleg a katonák keresnek, valahogy a katonák nyugtalanítanak. Nyomaszt, ahogy rám néznek, méregetnek. Mintha engem fenyegetne a jelenlétük. Besétálok a hetes kapu felé, ahonnan a járatom egyszer talán felszáll, megcsap a túlzsúfolt repülőtéren összesűrűsödött emberek jelenléte. Hús, izmok, csontok. Meg érzések. Meg tervek. Groteszk vigyorba húzódik a szám. Tervek. Egyszer azt hallottam, hogy úgy tudjuk legjobban megnevettetni Istent, hogy elmeséljük neki a terveinket. A körülöttem téblábolók is a jövőjükön aggódnak. Elérik-e a gépet? Nem kavarodik el vajon a gyerek valamerre, amíg az unalmas, várakozással terhelt percek, órák vánszorognak? Felesleges gondolatok, nem létező gondokról.

A hatalmas üveg portállal szemben találok egy műanyag széket, arra ülök. Itt fogok most unatkozni órákig, a menetrend szerint legalább két órát rostokolhatok. Az üveg túloldalán a végtelen repülőteret látom. A kifutópályán túl zöld mező, míg a szem ellát. A lábamnál hever a táskám és a fehér zacskók, amelyekben a vámmentes boltban vásárolt ajándékok lapulnak a család számára. Figyelek rájuk, nehogy valamit elveszítsek. Két zacskó és a kézi táskám. Nem mintha már számítana. Sós ízt érzek a számban. Vér. Talán megharaptam magam ebéd közben? Nyelvemmel körbe tapogatom belülről a számat, de sehol egy seb. Bolond gondolat, de mégis olyan érzésem van, mintha másvalaki vérét ízlelném.

Ahogy hosszasan bámulok ki a hatalmas ablaktáblán, egy távoli fekete pöttyöt látok meg, amint az égen közeledik. Lehetne repülőgép is, hiszen azok repkednek itt zajosan, de ez nem repülő. Egy madár közeleg lassan, néha ki-kitérve, de egyértelműen felém tart. Fekete. Erőltetem a szemem, hogy kivegyem a kontúrjait, milyen madár lehet? Ahogy közelebb ér, látásom hirtelen elhomályosodik. Könnyek szöknek a szemembe a felismeréstől. Holló. Egy rohadék holló. Mennyire utálom őket, az az érzésem, hogy üldöznek ezek a vesztett háborút idéző pokolfajzatok. Hideg gombszemükből áldozatok merev tekintete néz vissza rám. Háborúk, csataterek, lövészárkok mocskában kicsavarodva fekvő halottak, kiknek nemrégiben még csillogó szemére immár homályos fátyol borult. Pedig pár perce még terveik voltak nekik is. Ha másról nem is, hát a túlélésről. Aztán beindult egy kasza, mely kegyetlen, precíz suhintásokkal aratott. Golyó, szurony, kézigránát, harci gáz formájában. A nemrégiben még valósnak vélt problémáikkal foglalkozó emberek pedig csendesen borultak a földre, mint ősszel a sorsukat követő, hulló falevelek. Hát nem mindegy, hogy mit terveztek egy perccel azelőtt? Leveszem a szemem a közelgő madárról, inkább a körülöttem sertepertélő utastársakra próbálok koncentrálni görcsösen. Mi közöm azokhoz a hollókhoz? Ember vagyok, emberi gondok nyomasztanak, ez jár a fejemben.

A mellettem ülő lengyel nő keresztrejtvényt fejt. A világon nincs annyi mássalhangzó, amire neki hirtelen szüksége lett. Legalább egy órára lenne szüksége ahhoz, hogy befejezze a rejtvényt. Mi lehet a megfejtés? Egy vicc? Egy közmondás? Szívesen megkérdezném a nénit, de tekintetemet mágnesként vonzza magára az átkozott madár. Még mindig itt köröz.

Vajon hol lehet a párja? A hollók párban járnak, bárki megmondja. Életre szóló a halálmadarak kapcsolata. Hallom, hogy már rekedten hívja is a másikat. Fejembe hasít a fültépő korrogása, tépi az agyamat. Nem értem, hogy a reptéri lármán keresztül miként hallhatom rekedtes hangját. Szemmel láthatóan a többi utast nem zavarja, talán észre sem veszik, engem viszont megtébolyít. Kerüljön hát elő mihamarább az a másik holló és menjenek innét együtt! Hagyjanak engem szépen hazarepülni a családomhoz. Haza akarok menni.

Aztán a hívó korrogás minden egyéb hangot kizár a fejemből. Lüktetve visszhangzik a koponyámban, a fülsüketítő hang oda-vissza verődik a fejemben. Ájulás kerülget, a vér sós-vasas íze elborítja a nyelvem. Izmaim megmerevednek, tüdőm kitágul. Megtört tekintetű halottak merednek rám vádlón. Látom magam felettük hatalmasan, kegyetlenül. Pendül a kasza. Az én kaszám. Istenem, segíts. Az nem lehet. Én nem lehetek az. Nem én csináltam. Vagy ha mégis, akkor nem akartam. Könyörgöm, higgyétek el, nem akartam! Hirtelen szakad rám a megvilágosodás. Te repülsz felém.  Értem jöttél. Azért nem látom a párod, mert én vagyok az. Mindig az voltam és az is maradok. A halál nekem egy életre szól. És az otthonom, a családom? Várnak engem, számítanak rám.

 Egy szempillantás alatt szakadok ki az általam ismert dimenzióból. Lábaim magam alá húzom, inaim pattanásig feszülnek. Segítséget kérnék, de csak valami tébolyult, rekedt kiáltás hagyja el a számat. A katonák már nem nézegetik az utasokat. Vezényszavak pattannak, és terepszínű kontúrok felém futnak. Az arcok sápadtak. A katonák kezéből varázspálcaként fekete csövek merednek az irányomba, de ezek a pálcák ma nem varázsolnak. Üvöltök, velem akartok kikezdeni, engem akartok?! Az előttem heverő, vámmentes boltból származó zacskó, melyeket eddig dédelgettem, hirtelen atomokra szakadt. Szögek és csavarok ezrei vágódnak ki a rejtőző pokolgép robbanására. Utastársaim eddig logikus, de roppant unalmas rendszert alkotó karjai, lábai és belső szervei szanaszét repültek. Nesze nektek mássalhangzók. Bumm. Három mással- és egy magánhangzó. Ez kell nektek rohadékok! A robbanás bennem persze nem tehet kárt, itt csak én pusztíthatok és pusztítok is kedvemre. Erre születtem. Most tervezzetek! Most szőjetek álmokat, üvöltöm az immár mindent értő, de semmit nem tervező holtaknak.

A robbanás kitörte az üvegportált, fekete füst ömlik ki a szabad levegőre. Ahogy arcomat a maró füstbe mártom, keserédes dohányillatú tenyér puhaságát érzem a bőrömön. Mindig megnyugtatott a tenyered illata, már a megelőző végtelen életeink során is. Megnyugtat, elzsibbaszt, elkábít, aztán majd megöl, mint eddig is számtalanszor. Itt, ezen a reptéren viszont semmi baj nem érhet. Megfeszített lábam kirúgom, így szakadok el a földtől. A kitört ablakon a füsttel együtt repülök ki, és emelkedem egyre feljebb. Ahogy áttöröm a fekete ködöt, tekintetem már téged keres. Távolodsz. Minek várnál rám, hiszen tudod, hogy követlek. Örökké követni foglak. Fekete tollaimat kellemesen legyezi a langyos szellő, jó újra nem csak álmaimban szállni. Büszkén kiáltom a szélbe, hogy szeretlek, szeretlek, ha megölsz is szeretlek! Rekedt korrogásomra te csak a fejed mozdítod egy pillanatra és repülsz tovább. Mögöttünk a füst, a korom, hülő álmok, előttünk pusztulásra ítélt világok, temetetlen holtak és számolatlan kínkeserv. De számomra már nincs tegnap, és a holnap sem érint meg, hideg szemeimmel csak téged nézlek a kék ég alatt. Előttem repülsz, feszülten követlek, rettegek, hogy elveszítelek, bár sosem birtokoltalak és nem is foglak soha. Te birtokolsz engem.

Két koromfekete madár repül hangtalanul az alkonyatban. Elöl a Végzet, nyomában a Pusztulás. Aki a földről nézi őket, mindössze egy pár hollót lát. Nincs bennük semmi különös, a hollók mindig párban járnak, akárki megmondja."

A fenti novellát (nevezzük annak), még a válásunk előtt öt évvel írtam, amikor fogalmam sem volt arról, hogy véget ér majd a házasságunk, noha mindent megtettem, hogy véget érjen. Miután leírtam, tollat sem tudtam a kezembe venni, valahogy ennek a történetnek a leírása, megélése valamire pontot tett, pedig korábban írogattam ezt-azt. Mindennek már vagy tíz éve. Aztán a válásunkkor megismertem egy lányt, akit a hittanos kirándulás után autóval hazafurikáztam akárcsak a többieket a hittanos csoportból. Valahogy ő volt az utolsó, akit hazavittem. Nem ismertem a címét, így megkérdeztem, hová vihetem: Holló utca tizenhárom, hangzott a válasz. 

   Terápiaként kezdtem írni ezt a blogot, de néha már azt érzem, hogy a blog is a nárcizmusom kibontakozásának részévé vált, azt szolgálja. Figyelem, vajon hányan olvassák az írásaimat, ha sokan, akkor az hű de jó, ha nem sokan, akkor meg milyen kegyetlen is a világ, hogy még ezt a pici kis örömöt is sajnálja tőlem. Plusz jön az érzés, hogy milyen béna vagyok, a Friderikuszt bezzeg vagy félmillióan hallgatják, az én világhíres blogomat (amiről természetesen szinte csak én tudok), meg hol tízen, hol pedig hatszázan olvassák. Persze józan pillanataimban, nevezzük ezeket a pillanatokat egészséges felnőtt énemnek, tudom, hogy ha egyetlen embernek hasznos időtöltés a blog olvasása, akkor már milyen fasza, amúgy meg magamnak írom, szóval kussolj Balázs.

   Most fájóan nagyon kevés az ilyen józan pillanat. Húsvét van. Úgy hiányzik a lányok sertepertélése, hogy jönnek-e a locsolók? Én ilyen régimódi fickó vagyok. Minden évben verset írok, azt mondom el a virágszálaknak. A kézzel festett tojást többre tartom, mint a csokit. És nagyon hiányzik, hogy meglocsolhassam a lányt, akit szeretek. Hogy neki külön verset írjak. Mint tavaly is. Most félve megyek el a háza előtt, mi lesz, ha kinéz és meglát? Persze arra sem kéne menjek, de a kezeim maguktól irányítják arra az autót. Vajon a kis Mangó ilyenkor felugrik bent és boldogan piruettezve ugatni kezd még felismerve az autóm hangját? Vagy már ő is beletörődött a faszságaimba? Hogy megjelenek aztán úgyis el fogok tűnni? Mi tud engem helyhez kötni? Néha arra gondolok, hogy csak valami fizikai sérülés, ami mozgáskorlátozottá tesz. Egyszer egy zen tanító, aki amúgy azt sem tudta, hogy ki vagyok, életében egyetlen mondatot intézett hozzám, ezt mondta: Gyere és gyakorold az egyhelyben maradást. Mondom, ennyit mondott és semmi többet. Valamit látott bennem, rajtam. Nem véletlenül ő a tanító, nem pedig én. Vagy pedig neki nem kell más, csak egy szempillantás és jobban tudja, hogy ki vagyok, mint én magam. Ez sem lehetetlen. Szóval maradjak egyhelyben? Kábé mintha a hulló falevélnek mondaná, hogy stop, miután a levél elvált az ágtól.  Az sem tudja, hogy hová lesz az útja, csak megy a széllel.

   Szóval holnap Húsvét hétfő, a pedig barátaim megindulnak locsolni a környéken, ahol a családommal a válás előtt éltem és ahol Vanessza is lakik. Vanesszával az év elején szakítottunk, és ez még most is fáj. Nemrég még közös gyermeket terveztünk, sőt vártunk is. De a kisbaba megint meggondolta magát. Hát csoda? Szóval a barátok holnap házról házra járnak, mindenhol beszélgetnek egy kicsit, esznek, isznak. Tegnap megkérdezték, hogy velük tartok-e. Na, az lenne a világvége. A volt feleségem háza tabu rögtön, hiszen éppen beszélni sem akar velem, amúgy én sem vágyom oda, Vanesszához pedig én nem merek bemenni. Így hozzájuk alapból nem mehetek. Egy harmadik házban a férj valószínűleg a torkomat vágná el, ha betenném a lábamat, mondjuk meg ezt is tudnám érteni. Persze ebből engem kizárólag Vanessza érdekel most. Csak fájdalmat hoznék magammal. Neki is és magamnak is. Ehhez nagyon értek. Úgyhogy legszívesebben átaludnám a napot. A terapeutám azt kérdezte a minap: mit érzek, amikor Vanesszára gondolok? Eszméletlen ürességet, végtelen fájdalmat, hiányt. Az egyetlen baj, hogy drága Kicsim a jelenlével sem tudja ezt betölteni, ezt valahogy magamnak kell. És ha már nincs az állandó kínzó üresség, akkor futni hozzá és hallgatni a csilingelő nevetését. Olyan szépen nevet.

   Eljönnék és locsolnálak, csókolnám a nyakadat,

   sajnáltatom csak magamat, nárcisztikus faszkalap.

   Ezt a kecskerímet szültem, amely jelenleg könnyen lehet, hogy vetélytárs híján a világ legjobb nárcisztikus locsolóverse.

Azt hittem, hogy ebben a posztban nem lehet tévedés. Aztán mire befejeztem, csak nevetni tudtam magamon. Hát hogyne lenne tévedés. Tavaly nem is locsoltam meg a Kedvesem, verset sem írtam neki. A világ másik felén kerestem a belső békémet, de mindezt a poszt írásakor elfelejtettem. Juj, de szeretem magamat és csodás egómat igazolni az átírt emlékeimmel. Már kezdem is elhinni, pedig épp, hogy kitaláltam őket.

    Sokat gondolok a nárcizmusom és az alkoholizmus hasonlóságaira, különbözőségeire. Vajon mi lenne, ha varázsütésre lecserélném a nárcizmusomat alkoholizmusra? Mennyit változna az életem, illetve a körülöttem élők élete? Bizonyos értelemben talán nem sokat. Sok párhuzamot látok ugyanis a szerhasználat és a nárcizmus között.

    Kezdjük azzal, hogy mi nárcisztikusok az esetek túlnyomó többségében nem tudjuk, hogy nárcisztikusok vagyunk. Fasza. Csak azt tudjuk, hogy valami belül fáj, de hát nekünk mindig is fájt, a fene sem gondol arra, hogy ez nem normális, hogy másoknak nem fáj. Buta párhuzam a szívritmus-zavarom. Harminchárom éves voltam, mikor a dokik észrevették és megkérdezték, hogy mióta nincs szinuszban a szívverésem, mióta kalimpál összevissza. Hát, mióta az eszemet tudom, válaszoltam én. Miért, másoké nem ilyen? Hát marhára nem, vonták össze az orvosok rosszallóan a szemöldöküket. Én hasonlóképpen. Ugyanígy nem tudjuk nárcisztikusok, hogy mások mit éreznek, hogyan éreznek, csak az elmondásaikból, illetve a reakciójukból látjuk, hogy amit csinálunk az nagyon nem frankó. Ha pedig nem tudjuk, hogy baj van, akkor minden külső visszajelzést támadásnak fogunk fel és minden kritika csak megerősíti az értéktelenségünkbe vetett hitet, gyakorlatilag ront a helyzeten, ha egyáltalán még lehet, de segíteni egy darabig nem tud, csak akkor, ha a beteg eljutott arra a szintre, hogy muszáj tennie valamit, nem bírja elviselni az életvitelét. Pont, mint az alkoholistáknál. Egyszer hallgattam Pál Feri egy podcastját és abban hangzott el, hogy az alkoholbetegek nyolcvan százaléka nem is tudja, hogy ő beteg. Így persze nem is tud gyógyulni. Akárcsak mi, de szerintem nálunk lényegesen rosszabb az arány. Nekem hatalmas szerencsém van, mert a házasságomat követően olyan makacs teremtésekkel kerültem párkapcsolatba, akik akaratom ellenére folyamatosan szembesítettek, így egy idő után csak rájöttem, hogy mi a szitu. Járhatok is most terápiából terápiába.

   Hasonlóság még, hogy csodálatos hatásfokkal pusztítjuk a környezetünket, családunkat, szeretteinket. Tesszük ezt hullámokban. Hol cukipofák vagyunk, hol pedig hentes és mészárosok. Lehet és kötelező bennünket sajnálni, el tudjuk hitetni a környezetünkkel, hogy áldozatok vagyunk és sajnálatra méltók. Hogy ti vagytok a szemétládák, ha cserben hagytok bennünket. Pedig egy nárcisztikust nem lehet nem cserbenhagyni. Ahogy beléptél az életébe, már nem elég, amit adsz neki, már cserbenhagytad. Mert amire vágyik, a gyermekkorában elmaradt figyelem, az ma sajnos már más embertől egyszerűen megadhatatlan. Nem fogod tudni megadni neki hacsak nincsen egy időgéped, ergo az első másodpercben vesztettél. Mint ahogy egy alkoholista sem tud más ember kedvéért tiszta maradni, én sem tudok a kedvedért nem nárcisztikus lenni. Csak akkor tudok gyógyulni, ha belátom, hogy a helyzetem tarthatatlan. Ha felismerem, hogy a saját céljaimmal ellentétes a beteg működésem.   Ha bevallom magamnak, hogy beteg vagyok.

   Írás közben jöttem rá, milyen szerencsém is van, hogy én csak nárcisztikus vagyok, nem pedig nárcisztikus és alkoholista. Mert ha ezt a belső fájdalmat megpróbáltam volna alkohollal tompítani, akkor könnyen elcsúsztam volna. Valószínűleg még jobb, hogy hölgytársaságban kerestem a vigaszt, nem pedig a pohár fenekén, habár a házasságom a csajok fenekére is ráment.

   Szóval egyik sem jó, a másik sem jó. Mindkettő valószínűleg sebek eredménye, szerencsémre én eddig csak a nárcizmussal kellett, hogy megküzdjek.

   Ez a pár gondolat annyira lelkes amatőr fejből pattant ki, hogy fokozottan igaz amit le szoktam írni:

    Minden amit itt olvasol, lehet tévedés is. Balázs

Érdemes elolvasni az első írást ezen a blogon, a "Használati utasítást." Sokat segít.

https://egynarcisztikusgondolatai.blog.hu/2024/02/27/hasznalait_utasitas_a_bloghoz_illetve_a_szerzohoz

           A Zen-ről annyit véltem tudni, hogy valami keleti vallásféle. Narancssárgába öltözött kopasz emberek ülnek lótuszülésben és hajlonganak egymás felé, miközben azon görcsölnek, hogy ne haragudjanak senkire. Belső béke, belső béke, belső béke. Mint a Kung-Fu pandában. Aztán megismertem egy lányt, aki már többször járt Esztergomban a Búbánatvölgyben, de gyönyörű, beszédes neve is van a völgynek, ahol az Eredeti Fény Temploma áll. Rájöttem, hogy se narancssárga, se hajlongás, nevezzük inkább leborulásnak, mert az van bőven, de legkevésbé görcsölés. Persze ez a görcstelenítés nem ilyen egyszerű, de kezdeti célnak nem rossz. Voltam ott kétszer is hétvégi elvonuláson, amit mindenkinek tudok ajánlani nemre, fajra, vallási felekezetre, tököm tudja mire való hovatartozástól függetlenül. Menj el, már ha találsz szabad helyet és próbáld ki. Én rengeteget kaptam ott. Hogy mit kaptam? Érzést, kérdést, feltöltődést, összeroskadást, gyomrost. Rengeteg értékes dolgot. Volt, hogy akkora gyomrost szedtem be, hogy majdnem visszahánytam az ételt a tányéromba. Felismerések. Illúzióvesztések. Nehéz pálya. Egy nárcisztikusnak pedig hujjujujjj, de nehéz. Aztán lejöttem a hegyről és futottam harminc kilométert. Jó, húszakat addig is tudtam, de a harminc az más kávéház. Egyszer jött össze, a templomból való lejövetel másnapján. Hát ez van. Persze ott mindig mást kaptam, mint amiért mentem. Én a templomokkal már csak így vagyok. Ti nem? A katolikus templomban mikor a feleségemet kértem, akkor egy másik lányt kaptam például. Vagy csak a könnyebb utat választottam? Mert a feleségemet már nem tudtam megetetni a hazugságaimmal? Talán igen.

   Tegnap a kisfiamat vittem randevúzni a közelbe és ha már volt szabad három órám, hát elautóztam a Búbánatvölgybe, a templomhoz. Kint ültem a kertben a virágzó fák alatt, hallgattam a madárdalt és az elvonuláson lévők az épületből kiszűrődő énekét. Aztán elindultam a főépületbe, mert már nagyon kellett pisilnem. Ahogy közelítek a bejárathoz, egy félreismerhetetlen hang kiszól a konyhából. Jó napot kívánok tiszteletes úr! Huhh. Még egy gyomros. Igen, ilyen is volt. Sapientia szerzetesi főiskola. Jelentkezés, sikeres felvételi. Az első tanítási napon rájöttem, hogy nem fogom tudni csinálni, mert akkor már elváltunk a volt feleségemmel és csak hétvégén találkozhattam a gyerekekkel és a suli is akkor volt. Amikor jelentkeztem, még házasember voltam.  Így viszont felálltam a tanteremben, elköszöntem és többet nem mentem vissza. Hú, de megy ez nekem! Egyszer igazán adhatna nekem valaki egy kitüntetést, a legtöbbet meglógott ember díját. 

   Szóval kiszól egy férfi a konyhából. Milyen kicsi a világ. Ő is szerette azt a nőt, akit én. Hát ledobtam a cipőmet és bementem hozzá a konyhára segíteni. Ő hamar eltűnt, én kicsit maradtam mosogatni. Be tudtam állni, mert az elvonulók közül az egyik srác hiába jelentkezett konyhai munkára, végül nem ment el. Valami Zsolt. Köszi Zsolt, hogy csináltál nekem helyet, szükségem volt rá, tényleg köszönöm. Csendes elvonulás volt éppen, így senki nem szólt senkihez. Milyen gyönyörű is tud lenni a csönd és milyen hamar rájön az ember az üres fecsegés feleslegességére. Mi mindent el lehet fedni az állandó beszéddel, zajjal. A Galaxis útikalauzban lamentálnak a földönkívüliek, hogy vajon miért beszélnek az emberek állandóan. Az egyik megközelítés szerint azért, mert ha befognánk a szánkat, akkor elkezdene működni az agyunk. Szerintem ez abszolút reális forgatókönyv. Nekem lehet, hogy akkor indulna be, ha abbahagynám az írást. 

Ez a poszt most pontosan így sikerült, és nem másképp. 😊

Érdemes elolvasni az első írást ezen a blogon, a "Használati utasítást." Sokat segít.

https://egynarcisztikusgondolatai.blog.hu/2024/02/27/hasznalait_utasitas_a_bloghoz_illetve_a_szerzohoz

  Nehezen írok, mert a Maszat névre néhanapján hallgató cocker spániel feje az alkaromon pihen, miközben a kanapén pötyörészem a kalviatúrát. Maszat a lányom kutyája, de a hétvégére megnyertem magamnak. Ritka kincs az ilyen hétvége. Mondjuk Maszat ma este egy igazi főnyeremény, hogy kicsit elterelje a figyelmemet. Muszáj neki, mert ma van Vanessza születésnapja. Vanesszát nem láttam január eleje óta. Akkor felkeltem mellőle az ágyból, megpusziltam az illatos haját a feje búbján és munkába indultam. És soha többet nem mentem vissza. Ahogy kitettem a lábam az ő csodás ízlésével berendezett lakásából, amelyben annyi csodát éltem át, valami végtelen hidegség lett úrrá a szívemen. Ezt a hideget csak Han Solo és a narcisztikusok ismerik.  Ez a hideg pedig azt súgta, hogy ez nekem nem fog menni, hogy veszélyben vagyok. Hogy kevés leszek neki. Hogy mindent majd nekem kell csinálni. Hogy nem leszek képes helytállni. Hogy gyerek nélkül sem működött a kapcsolatunk, hogyan fog majd működni, ha egy ártatlan lélek úgy dönt, hogy engem választ apukának és Vanesszát anyukának.

   És én ma is ugyanúgy szeretem őt, mint a legszebb pillanatainkban. Impotens, következetlen, nárcisztikus módon. Pár napig azt hittem, hogy ez az érzés elmúlt, hogy valamikor majd egy másik lány mellett hú de felnőtt férfi lehetek, de aztán a másik nő szólt egy rosszat, miszerint szorosabbá kéne tenni a kapcsolatunkat, mire én huss, már el is párologtam. Megpattantam, de nem ez a lényeg, hiszen igazából nem is alakult ki köztünk semmi. A fontos az, hogy én Vanesszát, akit képességeimhez képest  a legjobban szeretek, sem tudom úgy szeretni, ahogy egy felnőtt ember szeret. Lehet, hogy valaki utálja a nárcisztikusokat, de senki nem utálhatja úgy a nárcizmust, mint én, aki nárcisztikus vagyok. Te, aki a nárcizmust utálod, kimehetsz a szobából, ahol egy narcisztikus van. Én hova a tökömbe menjek? Jön az a fos velem. Jó, ez elég narcisztikus gondolatmenet, most magam előtt is lebuktam. Majd beárulom magam a terápiában, habár a terapeutám Kriszta talán olvassa ezt a posztot, így mondanom sem kell. Szemmel vagyok tartva.  Az előző eszmefuttatás csak arra való, hogy szánakozást csikarjak ki belőled. Ugye sajnálsz? Ne tedd, ez viccnek is rossz.

   De hogyan győzhetem ma le a nárcizmust legalább egy csatában? Miért próbatétel a mai nap? Hát azért, mert pokoli nehéz nem felköszönteni a születésnapján a lányt, aki nemrég még mellettem aludt, fogtam a kezét mikor műtét után az altatásból ébredt és anyukájával sütöttem a húst a grillen.  Annyira hiányzik. Ha felköszöntöm, akkor egyszer csak felbukkanok megint a semmiből, elkezd reménykedni, hogy hátha most sikerül, én pedig megint élhetek egy ideig a szerelméből. De én már nem akarok másvalaki szerelméből élni és nem akarom őt bántani.  Ebből elég. Sajnos én nem tudok úgy szeretni, hogy abban stabilitás legyen. Kurvára akarom, de egyszerűen nem megy. Ezt izomból nem lehet. Nem mintha olyan kigyúrt lennék, de akár lehetnék is, akkor is beletörne a bicskám. Szóval ma a fő cél nem keresni Vanesszát. Nem könnyű. Találtam egy csomó jópofa szülinapos mémet, amit imádna. Az egyiken egy cica ül csákóval a fején, előtte pedig egy hal fekszik az asztalon, amibe gyertyát szúrtak, közben szól a happy birthday nyávogva. Nagyon cuki. Gyorsan törlöm is az összeset. Ő most biztosan a barátaival ünnepli a születésnapját. Bulizik, talán új pasi is feltűnik a színen. Na ebbe viszont belehalok. De miért? Ha egyszer én jöttem el tőle, akkor milyen alapon érzem szarul magam a gondolattól, hogy más férfi vállára hajtja a fejét? És más férfit ölel. Na, ezt hagyjuk inkább.

   Akkor sem hívom fel! Szorgos népünk győzni fog!

   Megyek inkább és megcirógatom a kanapéról meglógott Maszatot.

Ezt a posztot tegnap írtam és kijelenthetem, hogy ezt a kis csatát megnyertem, nem hívtam a Kedvest, nem szúrtam újabb késeket a szívébe és a sajátomba. Most győztem Nárcisz ellen tudatosan először. Ha egyszer győztem, győzhetek többször is. Leszophatsz Nárcisz, bő nyállal! Amúgy micsoda egy hős vagyok, azt ünneplem, hogy nem hívtam fel a lányt, akit szeretek. Istenem, de szánalmas.

Érdemes elolvasni az első írást ezen a blogon, a "Használati utasítást." Sokat segít.

https://egynarcisztikusgondolatai.blog.hu/2024/02/27/hasznalait_utasitas_a_bloghoz_illetve_a_szerzohoz

   Ebben a posztban, esetleg posztokban olyan működési mechanizmusokat gyűjtök össze, amelyek jellemeznek bennünket nárcisztikusokat, és vagy meghaladhatók, vagy nem. Hiszek benne, hogy a jó része igen.

   Nehogy magammal kezdjem, gyorsan bemártom szeretetett édesanyámat. Ma délután beszéltünk telefonon, jelzem, hogy ő hívott engem, ennek a ténynek lesz jelentősége a későbbiekben. Egyéb témák között panaszosan kérdezi, hogy mit tudok a külföldön tanuló Máté fiamról, mert ő bizony semmit. Itt gyorsan álljunk meg pár szóra. Ugyanis ebben az ártatlannak tűnő kérdésben lakik a nárcizmusunk egyik legkörmönfontabb csapdája. Imádom. Mert ugye ha anyu nem tud semmit Mátéról, akkor az azt jelenti, hogy Máté nem keresi a nagyanyját, nem meséli el neki kellő alapossággal a mindennapjait, tehát egyszerűen úgy tesz, mintha a világon sem lenne. Azaz kezdhetjük sajnálni az elhanyagolt nagymamát. A kérdésnek nem is volt más célja, csak ez. Kicsikarni egy kis sajnálatot. Pedig anyu ugyanúgy felhívhatná az unokáját, mint ahogy az unoka a nagymamáját. De nem teszi, inkább sajnálja magát tiszta szívből. És sajnáltatja. Ha pedig valaki nem sajnálja, hát azonnal kitör a palotaforradalom, először kis sértődéssel, amely komoly veszekedésbe, vagy duzzogva elvonuláshoz vezet. És nem megjátszott önsajnálatról beszélek, hanem ilyenkor tényleg azt érzi, hogy ő nem kell senkinek. Ismerem ezt az érzést.

   Hogyan lehet ezt meghaladni? Tudatosítani kell magamban, hogy az a bejövő hívás egy ajándék, nem pedig alapból jár. Illetve ugyanannyira jár nekem, mint az unokámnak. Tehát fel kell venni a kurva telefont és felhívni Mátét. Pont, ahogyan én teszem. Pedig nekem is marha jól esne, ha keresne, de pontosan tudom, hogy ő nem az a telefonálós fajta, tuti, hogy nem fog felhívni, hacsak nincs valami rendkívüli dolog az életében. Ez egyáltalán nem baj, most alakítja ki a saját életét, önállósodik. Nekem viszont marhára hiányzik, nekem van hiányom, hát felhívom. Nem pedig mástól várom el, hogy kielégítse azt a szükségletemet, amelyet én is meg tudok tenni.  Anyu legalább engem felhívott, ami nagy dolog, nem kevés melóm van ebben. Korábban ezerszer elmondtam neki, hogy az ő telefonján is van hívás funkció, nem csak hívás-fogadás, ha hiányzom, hát hívjon fel. Évekig mondtam hiába, majd most, amikor rám tört a nárcizmustól-szabadulás betegsége, ráadásul rádöbbentem, hogy ötvenévesen is hagytam, hogy az édesanyám elutálja mellőlem a barátnőmet, hát befelé fordultam és jóval ritkábban kerestem, mint korábban. Egyből megtalálta a gombokat a telóján.

   Nagyon fontos, én tudom, hogy nem anyu hibája, hogy Vanesszával tönkrement a kapcsolatunk. Én szúrtam el a beteges működésemmel, melynek része az anyámnak való feltétlen megfelelésre való tudattalan és reménytelen törekvésem. Ha anyu azt látta volna, hogy hiába morog, hamar abbahagyta volna. De így, hogy meggyőződhetett a rajtam végzett aknamunkájának eredményéről, mindent beleadott. Kedvesen, szeretettel, mosolyogva.

Huhh. Nagyon leragadtam ennél a telefonos témánál, inkább nem ragozom tovább. Így hát ez a poszt sem úgy alakult, ahogy elterveztem, talán a következő. Nagyon szeretlek anyu. És hiányzol Kicsim.

És ne feledd, minden, amit ezen a blogon olvasol, lehet tévedés is. Balázs