Egy csodaszép fénykép, a boldog családról. Egymásra nevetve és egymásba kapaszkodva néznek a kamerába testvérek, unokatestvérek, apukák, anyukák. Mindenki boldog és mindenki ott van. Csak én nem vagyok ott. Valahogy megint nem. A nővérem ucsitesó fotózást szervezett a gyerekeknek karácsonyra, aztán a kör valahogy kibővült és ott voltak barátok, barátnők, szülők, nagyszülők. Én ezt az elkészült fényképekről tudtam meg, mármint a kibővülést. Hogy nem csak a gyerekek fényképezkednek, hanem az egész család. A család Balázstalan része. Engem valahogy nem hívtak meg. Mikor döbbenten és a sírás határán állva nézem a képeket, csak rácsörgök a nővéremre és megkérdem, hogy ez mégis hogyan alakult így? Pár perc támadás és értetlenkedés után, nálunk ugyanis általános a családban, hogy senki nem ismeri el a hibáját, hanem rögtön átmegy támadásba, ha valami vaj van a füle mögött, csak kiböki nővérkém, hogy nagyon sajnálja, egyszerűen elfelejtettek nekem szólni. Hogy eszébe sem jutott, hogy nekem nem szóltak. Hát ez remek. Addig sem gondoltam, hogy szándékosan nem hívtak, pontosan tudtam, hogy a kisgyerekkorom óta folyamatosan körülöttem ólálkodó szellem dolgozik ismét. Az értéktelenség, szerethetetlenség és észrevehetetlenség szelleme. És milyen ügyesen teszi a dolgát ez a belső hang! Azonnal érzem, hogy én nem érek semmit, a családomnak sem érek semmit. És kezd úrrá lenni rajtam az önsajnálat, amely aztán ha kitör, akkor mindenkit kinyírok magam körül.

Úgyhogy stop. Nem hagyom magam. Nem fogom sajnálni magamat, mert nincs miért. Nem én nem veszem észre a szeretteimet, hanem ők vakok. Én kurvára látható vagyok annak, akinek van szeme. Akinek pedig nincsen, az magára vessen, ez nem az én felelősségem. Tőlem a család pont egy közös vacsorát kapott karácsonyra egy csodálatos vendégházban. Hogy együtt legyünk, közös élményeket gyűjtsünk, megélhessük egymást. Valahogy nem felejtettem el meghívni senki sem.  Milyen érdekes, senki sem fogja utólag megtudni, hogy a többieket megvendégeltem. Valahogy ez tűnik nekem normálisnak. Viszont amellett nem mehetek el szótlanul, hogy én pontosan így lettem narcisztikus. Gyerekkorom óta érzem feleslegesnek magam a családomban. Ahogy most elfeledkeztek rólam, így felejthettek el kiskoromban is, és önvédelmi mechanizmusként kialakult egy működési módom, amelyben engem nem bánthat senki, a nárcizmus.

Sokan lehetnek így vele, biztosan mások is elkezdenek dolgozni magukon és én is non stop önvizsgálatban élek, hogy fülön csípjem az önsajnálat-önvád szellemét, amely folyamatosan leértékel.

És most karácsonykor nem leszek néma, depressziós, agresszív köcsög. Csak megélem, hogy ott vannak a szeretteim. Egészséges léleknek ez nem nagy szó, nekem felér egy maratonnal. Hát akkor fussunk…:-) !

Ne felejtsd, minden amit leírtam, lehet tévedés is.

Balázs

Átfázva, átázott bakancsban didergek a terepjáró mellett, várva, hogy visszavigyen a vadászházhoz az erdőből. Rosszul öltöztem. Gumicsizma helyett bakancsot vettem, és a tévedésem megbosszulta magát. Már az első hajtásban úgy átfagytam, hogy fel kellett adjam a vadászatot és az egyik kisérő vadászt megkértem, hogy amíg a többiek uzsonnáznak, hát vigyen vissza engem, hogy átöltözhessek. Ahogy az autóhoz lépek, látom, hogy egy kutya fekszik a terepjáró platóján. Valami nagyon nem stimmel vele, az rögtön látszik. A többi kutya a gazdája mellett várja, hogy folytatódjon a munka, de ez a foxi féle  az oldalán fekszik, remegnek a lábai, összevissza kapkodja a levegőt. Átázott szőre lucskosan tapad kis testére. Látszik, hogy nagy a baj.

-Kérdem a kísérőt, hogy mi történt a kiskutyával?

-Igazából semmi, jön lassan a válasz. Összeakaszkodott egy disznóval, de nem esett baja. Egyszerűen összeesett és epilepsziás rohamot kapott.

-És a gazdája mit tett, kérdem érdeklődve. Rövid hallgatás után, összeszűkült szemmel, halkan válaszol Máté.

-Semmit. Feldobta ide a kutyát és mondta, hogy ha megmarad, akkor vigyük fel a vadászházhoz. Némelyik kutya többet ér, mint a gazdája. Már ha gazda az ilyen. Szégyen. És köpött egyet.

Nézem a levegőt alig találó, eszméletét vesztett kutyuskát, és próbálom úgy látni, mint a gazdája. Egy selejtes munkaeszköznek, amely javíthatatlanul elromlott. Hát nem megy. Ez nem az én világom. Ahogy száraz ruhát kapok, elviszem az állatorvoshoz. A kurva anyját, de tényleg az ilyen embernek. Értem én, hogy aki hajtó, az valószínűleg napról-napra él és nem tud etetni egy munkára alkalmatlan kutyát, de…

…Idáig jutottam az írásban, aztán elgondolkodtam. Mennyiben felelős a gazda a kutya haláláért, mert szerencsétlen pára kilehete a lelkét, mire egy defekt után beértünk a házhoz, és mennyiben vagyok felelős én, vagy éppen a többi vadász. Hiszen ha nem vadásznánk, akkor nem kellene hajtani. Persze ha nem kellene hajtani, akkor valószínűleg meg sem született volna a kutyuska, hiszen életének egyetlen célja a gazdája pénzkeresete volt. Mindenesetre félre kell tennem az álszentséget, mert ha vadászom, akkor igent mondok életerős állatok korai halálára, a saját jólétem érdekében. Ezt el kell ismernem. Persze erre mindenki más is igent mond, aki eszik húst, vagy bőrből készült cipőt, ruhát, övet hord, max nem vadászik. Ő mással végezteti el a piszkos munkát. Most nem azért írok, hogy a vadászok bőrét mentegessem, vagy éppen elítéljem, az ítéletet amúgy igyekszem kerülni, néha sikerül már.

Viszont nem tudom kiverni a fejemből a törékeny kis testet, amelyben mélyen egy parányi tüdő egyre gyengébben kapkod a levegőért. A bordák még meg-megemelkednek, de rendszertelenül, bármelyik lélegzetvétel lehet az utolsó is. Aztán az egyik lélegzetvételt nem követi újabb. Igazából nem változik semmi, az eső továbbra is csepereg, én az út szélén várom, hogy valaki hozzon egy emelőt az autóhoz, csak egy kutyuska hagyta abba a lélegzést. A testére dobott rongydarab, amely arra szolgált, hogy némiképp melegen tartsa, végképp céltalan lett. Hirtelen megkeseredett a szám íze, pedig tulajdonképpen örülnöm kellene. Mi közöm nekem ehhez az idegen kutyához? Már nem kell döntenem az állatorvos és a hazaindulás között. A kutyuska, amelynek a nevét sem tudom, megválaszolta helyettem. A nyakán lévő narancssárga kendőn csak egy telefonszám, a gazdájáé, név semmi. Annyit látok a számból is, hogy nullahathúsz, nem mintha hívogatni akarnám.

Így rohanhatok haza kedvesemhez és a kis Mangóhoz, az elkényeztetett törpe uszkárhoz. Mikor hazaérek, hamar lefekszünk, Mangó gyorsan ugrik is fel a lábunkhoz. Gondtalanul összekucorodik fahéjas csiga formájában és már alszik is. Nézem, hogy nyugodtan piheg. Selymesen bundás oldala ritmusosan mozog fel-le. Belégzés, kilégzés. Milyen egyszerű is ez, ugye?

Néha eszembe jut, hogy egy alvajárónak milyen nehéz lehet a sorsa. Lefekszik aluszkálni békében, nyugodtan, aztán mire felébred, a város túlsó felén találja magát kifestve indiánnak, vagy valami ilyesmi. Nekem nincs szükségem alvajárásra ahhoz, hogy álmomban bármilyen kalamajkába keveredjek

Az első megpróbáltatásom, amire emlékszem legalábbis, az házi feladat ellenőrzésekor volt anyuval. Ő éppen átnézte volna a leckémet, lehettem vagy másodikos kisiskolás, amikor a matekhoz értünk. Hát, tök üres a lecke füzetem. Kérddezi is, nem kaptatok házi feladatot? Én őszintén válaszoltam, hogy nem tudom, ugyanis aludtam órán. Micsoda? Mit csináltál? Anyu, én aludtam, így honnan tudhatnám, hogy mi a lecke? Hát így kezdődött.

Aztán alvás közben fegyvert csempésztem a szerb határon, puskákat és egy kisebb falu elfoglalásához elégséges lőszert. Aki még nem követett el álmában pár tíz év letöltendő börtönbüntetést érdemlő cselekményt, az talán nem érti, hogy ez miként fordulhatott elő. Pedig nem olyan komplikált ez. Egy kellemes hajnali vadkacsa vadászat során, ami hajnali öttől tartott körülbelül délig, elfelejtettünk vizet vizet vinni magunkkal. Így vadászat után teljesen kitikkadva ültünk be az akkor már húszéves terepjárómba, amely a Romboló nevet viseli, köszönhetően robosztus megjelenésének és V8-as motorjának, ami mennydörögve tudatja a közelben lévőkkel, hogy mégis ki a főnök. Szóval kiszáradva rogyok be Rombiba, amikor is az ülés alól kigurul egy vizes palack, jó félig lötyög benne a langyos nedű. Meg is húzom gurgulázva, habozás nélkül. Basszameg. Cseresznye. Még tavaly főztem, és a tegnapi buli után maradt valahogy meg, én meg hirtelen víznek néztem. Így történt, hogy az éhgyomorra lehúzott jó deciliter pálinkától kellemesen elálmosodva oldalra dőltem és azonnal elszundítottam. Félálomban hallom, hogy Janó barátom, aki az autót vezeti kérdi, ennék-e egy jó halászlét? Ennék én bármit, csak vizet adjanak előtte, motyogom és alszom is tovább. A következő pillanatban kérdi Janó, hogy hol a személyi igazolványom? Ott van az ajtóban, a térkép zsebben felelem, és aludnék tovább, de valami szöget üt a kótyagos fejembe. MI a fenének kell neki az én személyim? Hát kinyitom a szemem és pislogok párat értetlenül. A szerb határon állunk, már a senki földjén. A magyar határon átmentünk, a szerb határőr vár bennünket a kis bódéjában. Álomittasan megkérdem a barátomat, a puskákat hol tetted ki? Néma döbbenet a válasz, majd egy hatalmas káromkodás. Basszameg, basszameg, elfelejtettem a puskákat. Most mit csináljunk? Azonnal fordulj meg, itt a senki földjén. Inkább a magyar határőr fogjon meg, mint a szerb. Inkább ülök magyar börtönben, mint a szomszédban. Janó viszont úgy megijedt, hogy nem mert megfordulni és egyenesen neki a szerb határnak. Azt hiszem életemben először voltam úgy Szerbiában, hogy nem nyitották ki a csomagtartómat. Cserébe viszont ott álltunk Szerbiában egy rakat engedély nélkül kivitt puskával és lőszerrel. Ezért majdhogynem le is lőnek minket. Úgyhogy tervet kovácsoltunk. A terv lényege az volt, hogy nagyon berúgunk a Pikec csárdában és majd lesz valami.  Így is tettünk és égi csoda segítségével négy rekesz sör alá rejtve a puskákat valahogy visszajutottunk édes hazánkba. Lényeg a lényeg, leszögezve  a legfontosabbakat: én ártatlanul elaludtam és mire felébredtem, az én tulajdonomban lévő autóban az én tulajdonomban lévő puskákkal külföldön voltam. A hazacsempészés persze már vastagon az én bűnöm volt. az alól nem akarok kibújni. Ez a sztori már vagy tizenöt éve volt, talán már szabadulnék, ha megfognak. Hagyjuk is.

Ahogy ezt a történetet írom, bal lában felpolcolva pihen, jeges borogatásba bugyolálva. Ugyanis valami elreccsent benne tegnap este. Miközben legédesebb álmomban aludtam…

Történt ugyanis, hogy Laci barátom meghívására egy fiú buliban voltam az éjjel. Ahogy az már lenni szokott, fogyott a legkülönbözőbb ital. Én hamar aludni tértem, mert mostanában unalmas fickó lettem, inkább odafigyelek az egészségemre. Amíg a többiek buliznak, én aluszkálok. Mi baj lehet belőle? Fő az egészség. Mivel fogalmam sem volt arról, hogy bármilyen ágy jut-e nekem mikor kidől a társaság, hát lefeküdtem a nappaliban lévő kanapéra. A kanapé kicsit rövid volt, ezért lábamat feltámasztottam a karfára, ott pihentettem békésen. Körülöttem pedig folyt a tivornya. A terv jó volt és a kivitelezésbe sem csúszott hiba, legalábbis egy jó darabig. Valamikor az éjjel két cimbora kisebb cívódásba keveredett, minek során elcsattant egy pofon is, és a letaglózott koma kisebb ívet húzva a földre hullott. Pontosabban csak hullott volna, mert a mázsát meghaladó testsúlyú legény a felpolcolt bal lábam, kitámasztás nélküli bal térdkalácsán landolt. Én konkrétan arra ébredtem üvöltve, hogy reccsen a térdem. Innen jutott eszembe, hogy én azért már párszor megjártam álmomban.

Hogyan kapcsolódik mindez, ha egyáltalán kapcsolódik a nárcizmusomhoz? Hát úgy, hogy én bármikor, bármilyen körülmények között el tudok aludni, ha úgy gondolom, hogy a körülöttem lévő dolgok, legyen az matek óra vagy ordító tivornya, nem rám tartoznak. Megtanultam kizárni, lehasítani a külvilágot. Muszáj volt ezt megtanuljam kiskoromban, mert ha nem tettem volna meg, az nagyon fájt volna. Mint mindennek, ennek a tulajdonságomnak is van jó és rossz oldala, attól függően, hogy mikor használom.

Mindenek esetére ma nagyon körül fogok nézni lefekvés előtt, amikor az ágyamhoz bicegtem.

Megint egy évvel öregebb lettél és bölcsebb is talán… Azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy ötven évesen pont annyira vagyok bölcs, mint negyvenkilenc évesen voltam, amennyiben ez az én intelligencia szintem bölcsességnek tekinthető. Viszont sokkal tudatosabb vagyok. Jobban értem magam, mint korábban és ez nagyon nagy szó. Persze azért néha meg-megzuhanok és magam számára is érthetetlen apátiába süllyedek, viszont ma már ezért nem vádolok másokat. A minap is nagyon elszontyolodtam, de ahogy befelé néztem, hamar megvolt a baj forrása. Nehéz az elválás a gyerekektől és minél többet vagyok velük, annál nagyobb az üresség, amikor becsukódik mögöttük az ajtó. Ilyenkor elkezdem magamat hibáztatni, amiért nem lehetek velük, és beindul az önmarcangolás. Most együtt töltöttünk pár napot mindhárom gyerekkel, plusz a nagylányom barátjával, és a nyaralás minden percét igyekeztem megélni. Nem telefont nyomkodni, nem az éppen máshol lévő kedvesemmel cseverészni naphosszat, hanem benn lenni a pillanatban, megelégedni azzal, ami éppen akkor és ott van. Persze hiányzott Vanessza, de ha ő velem lett volna, akkor igyekeztem volna mindenkinek megfelelni, így, hogy csak a srácokra kellett koncentrálnom, könnyebb volt a helyzetem. Hálás vagyok, hogy ezt megérti. Amúgy ez a pillanatban való jelenlét nekem nagy odafigyelést igényel, sajtkukacként mocorgok ki a jelenből, valami távolt, valami jobb dolog után kutatva, mint ami éppen adatik. Közben persze azt tanítom a gyerekeknek, hogy értékeljék a pillanatot. Talán nem hiteles a tanításom…

Viszont tényleg ötven lettem. Hát ez marha jó! Nem csak azért, mert az áltsulis ötszemélyes bandánkból ketten meghaltak, ketten pedig börtönben ülnek, hacsak nem szabadult egyikük már, de alapvetően azért, mert nagyon jól érzem magam a bőrömben. Azt hiszem, hogy kicsit nyomasztott engem ez a „hamarosan ötven leszek” dolog. Vanessza szerint nem kicsit nyomasztott, hanem elkezdtem százéves emberként viselkedni, állandóan nyavajogtam, hogy itt fáj, ott fáj, juj de öreg vagyok is én. Szóval ment a pánik. Mint az évezredforduló előtti szitu, a számítógépek dátumaival kapcsolatban. Hogy majd minden gép leáll, mert nem tudja majd megkülönböztetni az 1901-et a 2001-től, hiszen a programozók csak az utolsó két karaktert használták az ezerkilencszázas években a dátumozásra. Aztán mi baj lett? Semmi. Az én szülinapom kapcsán sem. Sőt. Annyi szeretetet kaptam a szülinapi bulimon, hogy azóta is csak pislogok. Olyan sok baráttól kaptam közösen eltöltött időt. A pecásoktól közös pecát, a vadászoktól közös vadászatot, a békésebbektől közös társasjátékozást, bortúrát, vagy éppen őrült római vakációt. Mit érez ebből a nárcisztikus? Hogy mégis szerethető. Hogy értékes. Mert ezek az emberek vele szeretnének lenni. Mivel magától erre nehezen ébred rá, számára ennél szenzációsabb érzés nincsen a világon.

Hallod anyu? Mások szeretnek velem lenni és nem csak kritizálnak! Valahol ez az érzés, ami eltölt. Persze ahogy figyelem magamat, meg kell állapítsam, hogy halványodik az értéktelenségembe vetett hitem. Ötvenévesen azért ennek lassan ideje is volt.

Egy nárcisztikus és a logika

Sokszor kérdezik, hogy vajon a jövőbe látok-e. Mert sokszor elég jól megmondom, hogy mégis mikor, mi várható. Persze egyáltalán nincs jóstehetségem, ha lenne, hát nem csináltam volna annyi marhaságot az életemben. Szeretem az embereket, már akit, de ez érzelmek valahogy addig-addig keveregnek bennem, amíg robbanásszerűen nem törnek ki, a „normális”, hétköznapi szeretet-harag bennem ragad, aztán árvízszerűen borít el és ki mindenkit, aki a közelemben tartózkodik.

Kislányom kórházba került a múlt héten. A kislány persze felnőtt, önálló nő már, de ez nem változtat a kislány státuszán a szememben. Az éjszaka közepén hívott sírva, hogy nagyon rosszul van. Nem szaporítom a szót, kórházról kórházra, orvostól orvosig rohangáltunk, pedig több orvos barátunk van.  Aztán persze csak lejöttünk Budapestről a mi kis városunkba, hogy mégiscsak helyben legyünk. Több átvirrasztott éjszaka és átizgult nappal után kérdezte meg Vanessza, látva a folyamatos kínlódást, hogy mégis, mi várható a lányom betegségével kapcsolatban. És akkor én soroltam, a legjobb forgatókönyvtől a legeslegrosszabbig. Épp sétáltunk az utcán, kezén fogva. Ő egyszer csak megállt, felém fordult és döbbenten kérdezte: Te hogy vagy képes ilyen tárgyilagosan beszélni ezekről a dolgokról, ilyen hidegen? Mit mondhattam volna? Ez a nárcizmusom „pozitív oldala”. Egyszerűen egymás után rendezve az ismert tényeket, gépiesen, minden érzelemtől elvonatkoztatva ismeretetem a várható következményeket. Mint ahogyan jósolni szoktam. Hiszen jósolni mindenki tudna, ha nem az érzelmeire hallgatna, hanem a történéseket lecsupaszítva a vágyaktól és az ítéletektől, kizárólag a tényekre koncentrálna.

Ma a tündérkémet kiengedték a kórházból, így már tudok sírni.

   Pontosabban az a kérdés, hogy pofozkodik-e? Gondolom nárcisztikusa válogatja. Én egyre kevésbé gondolom, hogy a nárcizmus meghatározó részem, de azért fél szemmel mindig odasandítok a bennem élő sebzett gyerekre, hogy nem akar-e tombolni. És ezt ajánlom minden ismerősömnek is. :-) Szóval a három gyerekem közül egyre emlékékszem, hogy megpofoztam volna. Persze a kislányom volt az áldozat a srácok közül a legkevésbé zsivány. Mégis rajta csattant az ostor, kétszer is. Félreértés ne essék, a bántalmazás minden faját elítélem, de valahogy mégis volt, hogy én is beleestem. A fizikaiba szerencsére csak kétszer, verbálisan viszont hajjajjajjj. De ezt hagyjuk, vegyük elő azt a két pofont.

   Pofon number 1: Kislányom olyan hatévesforma lehetett, mikor új biciklit kapott. Nosza, fel is pattant a nyeregbe és indult volna ki az utcára bringázni. Mondom is neki, hogy tekerj bátran, csak vegyél fel egy sisakot! Jött a flegma válasz, hogy ő ugyan nem vesz sisakot, mert lenyomja a haját. Megkértem vagy ötször, egyre határozottabban, de csak nem vette fel. Felvilágosítottam, hogy ha ilyen nagy lány már, akkor menjen tőlem ha akar, de ha elesik, még meg is pofozom. És a többi már sejthető. Nyelvét rám öltögetve kanyargott a ház előtt, addig-addig heccelt, míg keresztbe fordult az első kerék és taknyolt egy nagyot. Csatt. Persze nem volt nagy pofon és meggyőződtem róla, hogy az esésben nem sérült meg, de statisztikailag csak pofon volt. Persze makacs a csaj, utána sem nagyon vette fel a sisakot, csak ha ott voltam az induláskor.

   Pofon number 2: volt egy alapszabály a családban, miszerint csak akkor indultam el az autóval, ha a gyerekek már bekötötték magukat a hátsó ülésen. Addig vártam türelmesen. Mikor Lujzi már nagyobb volt, elmentem érte a suliba. Beült hátra mögém, kérdeztem, hogy bekötötte-e magát? Mondja, hogy igen. Oké, akkor indulunk. Nem jutottunk messze, az első zebránál ahol megálltunk, hogy átengedjük a gyalogosokat, a mögöttem jövő autó belém jött hátulról. Nem jött gyorsan, de látom ám, hogy az ütközés erejétől a lányom az üléstámlámnak csapódik. Hátrafordulok, hogy ugyan hogyan repült ekkorát, ha be volt kötve? Hát látom, hogy villámok sebességével, rémülten próbálja bekötni magát. A baleset után. Úgy ahogy voltam, az első ülésből fordulva, visszakézből szállt a pofon. Tudod, hogy miért kaptad? Tudom Papa. Akkor jó. De meg is halhattál volna, egy mozdulat megspórolása miatt. Torkomban dobogott a szívem. Nem magam miatt, az autó pláne nem érdekelt. De a kislányom. Azt hittem, hogy biztonságban van, hogy vigyázok rá. Amióta gyerekeim vannak, visszatérő rémálmom, hogy miattam esik bajuk.

Hát, így esett a két pofon.

   Talán Kétezertizenegyet írtunk. Ahogy a napi rutint követve az iskola felé tartottunk a gyerekekkel, bekapcsoltam a rádiót. Kis városom helyi rádióállomásának hullámhosszára tekertem, nehogy lemaradjunk a lényegről.  A hírek után kell, hogy megvalósuljon a kis cselszövésem, izgultam is rendesen. Aztán csak elfogytak a politikai, gazdasági és sportesemények is, és ismét megszólalt a bemondó hangja. Figyeljetek, csak gyerekek! szóltam hátra. Duruzsol a rádió: egy zeneszámot nem csak kérni lehet, hanem ki is lehet azt érdemelni. Így tette azt Máté is, aki tegnap ötöst kapott az iskolában. Neki kérte édesapja a kedvenc zenéjét, az AC/DC-től a Big Gun című számot, hallgassuk hát mindannyian, gratulálunk Máté az ötöshöz! Így történt, hogy Kecskemét teljes lakossága, valószínűleg a rádió történet során először, a reggeli hírblokk után nem valami tingilingi, romantikus zenét hallgatott, hanem kőkemény rock-ot. Máté pedig a rövid kis haját rázva ment iskolába, a világ legboldogabb embereként. Persze egy ötös sokaknak nem nagy szám, az emberek többsége szerencsére nem is érti, milyen nehéz valakinek helytállni az iskolában, ha a figyelme folyamatosan ezerfelé kalandozik, a koncentrációt csak hírből ismeri. Ma már tudom, hogy ő is és én is figyelemzavarosak vagyunk, de az én koromban ezt úgy hívták: buta gyerek. Egy butának kikiáltott gyerek pedig bezárkózik és ezerféle módon próbál kompenzálni, egyesek kicsit nárcisztikusok lesznek például.

   És most megint üvölt az Ac/DC, Máté mellettem tombol. Borostás arca megfeszül, hosszú haja csapzott az izzadságtól. Nyakán kidagadnak az erek, ahogy fejét hátrahajtva üvölti a szöveget Brian Johnsonnal együtt, meg persze velem. Izmos karja a magasban a feje fölött, úgy csápol. Vagy tíz kilogrammal nehezebb mint én, pedig az én pocakom mintha növekedne, rajta pedig egy csepp zsír sincs. Hogy tett szert ennyi izomra? Ez nem fair. Az autós iskolába-menetel óta eltelt  vagy tizenöt év. Tizenöt olyan év, amelyek alapjában forgatták ki az életünket, de most mégis itt vagyunk.  Együtt. Ahogy befutottunk Bécsbe a koncertre, megkérdezte tőlem: tudod Papa, mióta várok erre a napra? Nevetnem kellett. Persze, hogy tudom Muki, persze hogy. Együtt vártuk, noha nem is reméltük, hogy ez megvalósulhat. Aztán idén januárban megláttam a neten, hogy Bécsbe jön a banda. Beírtam a keresőbe, hogy Bécs, Ac/DC és az első honlapon vettem négy jegyet, két ökör áráért. A nagy boldogságomban elfeledkeztem minden elemi óvatosságról, csak másnap néztem meg a honlap értékelését? 1,8, jaj. Félve pislogtam a kommentekre, amelyektől aztán az élettől is elment a kedvem. Mindenki szidta az oldalt, nem győzték hangsúlyozni, hogy ez egy lehúzás, senki ne vegyen itt semmit! Na, ezzel én jól elkéstem. Letettem a koncertről, szóltam a gyerekeknek, hogy bocsi, vaklárma volt, apátok egy debil. Aztán egy hónap múlva jött a postán egy levél Ausztriából. Kinyitom. Hát benne van négy jegynek látszó tárgy. De vajon eredeti-e? Be tudunk-e vele menni? Ilyen kételyek között mentünk ki Bécsbe a hétvégére. Egy kis Vidámpark és koncert, ha beengednek. Hát beengedtek. Köszönöm Istenem! Persze nem közvetlenül a színpad elé, ahová kértem a jegyet, hanem kicsit hátrébb, de kit érdekel? Ha hagytam magam átverni, hát átvertek. Ez a karma nem? A tettünk és annak a következménye. De bementünk a koncertre. Bementünk, bementünk, bementünk. 😊

   A figyelemzavarom azért vicces dolgokat okoz. Az étterembe az érkezésünk előtti hétre foglaltam asztalt, a navigációba rossz címet ütöttem, meg ilyesmi. Azért éhen nem haltunk és mindenhova odaértünk. A Vidámpark amúgy állat volt. A fiúk elmondhatatlanul élvezték, én pedig újra és újra kiálltam küzdeni a tériszonyommal. Hol pörögve a magasban, hol fejjel lefelé lógva. Egyszer úgyis kifogok rajta!

   Már éppen kezdtem azt hinni, hogy az én fene nagy önismeretem hű de magas fokra hágott, mikor Vanessza olyat mondott, hogy a fal adta a másikat: Tudod Balázs, szinte napra pontosan kiszámítható vagy. Közel két hónapja vagyunk megint együtt, már beindult benned a leértékelési folyamat, amely során megalázol engem és elkezded lebontani az önértékelésemet. Amikor ezt már nem bírom tovább, ez kb még egy hónap és beszólok neked, akkor fogsz lecsapni a kínálkozó alkalomra és újból kifutsz a világból, egyszerűen kilépsz a kapcsolatunkból. Megdöbbentem ezt hallva. Hogy én? Hogy én leértékelnélek? Ki hallott már ilyet? Persze jól felháborodtam. Felháborodtam, de aztán lehiggadtam. Tényleg, basszus, teljesen igaza van. Ahogy nem figyeltem kicsit oda, hátulról, alamuszi módon, újból dolgozni kezdett bennem a nárcisztikus köcsög. Mint egy herpesz. Mert akiben egyszer a herpesz valahogyan kialakult, abban ott lappang és várja a kínálkozó alkalmat, lelkiállapotot és csiribí-csiribá, elő is bukkan. Buzi herpesz, buzi nárcizmus. Félreértés ne essék, az én szóhasználatomban a buzinak semmi szexuális irányultságra vonatkozó jelentése nincsen. Írhattam volna azt is, hogy anyaszomorító, vagy éppen átkozott, de ez most éppen így sikerült, hát magyarázkodhatok.   Nem vagyok megint PC.

   Szóval azt hiszem, hogy elbíztam magam, de alaposan csalódnom kellett. Szerencsére Vanessza ezt pontosan meg tudta és merte fogalmazni, így tartva tükröt, hogy megcsodálhassam fancsali fizimiskámat. Szóval Bazsi, van még hová fejlődni. Amit felfoghatok éppen jó hírnek is. Hajrá!

   Másvalami. Tegnapelőtt írt a nővérem egy rövid, de annál felcsigázóbb üzenetet: Öcsi, hipnoterápián voltam, beszélnünk kell! Nafene. Csak nem derült ki rólam, hogy még nagyobb disznó voltam kiskoromban, mint ahogy gondoltam? De nem, egészen más dologra derült fény a terápiában. Szegény nővérkém egyszer csak azzal szembesült, hogy anyai nagyszüleinktől kapta meg gyerekkorában a feltétel nélküli szeretetet. Nem pedig otthon, a szülői házban. Ezt így ötvenpár évesen felfogni nem könnyű dolog, persze Dorka azért számíthatott valami hasonlóra. Mondjuk elég végig gondolni, hogy ő már 17 évesen eldöntötte, hogy külföldre megy egyetemre és azóta kis túlzással vissza sem nézett. Valamiért nem akart otthon maradni. Azt azért nem árt megjegyezni, hogy amikor ő tizenhét éves volt, akkor még a Magyar Népköztársaság állampolgára volt és éjszakákat állt az olasz nagykövetség előtt vízumért, valutakeretünk volt és március tizenötödikén nem mehettem focizni a térre, nehogy ki tudja mi legen belőle. Szóval akkoriban még nem volt szokás külföldre menni suliba, vagy éppen kávéházat nyitni Bécsben. Egy ilyen vállaláshoz jó ok kellett és nagy belső indítóerő. 

   Hogyan érintetett meg engem az, hogy nővérem nem kaphatta meg otthon azt a lelki táplálékot, amely a legfontosabb tartást adja meg mindannyiunknak? Nem különösebben lepődtem meg, hiszen én magam is tizenöt éves koromban már minden pénteken átmentem a nagyszüleimhez és csak vasárnap mentem onnan haza. Valahogy ott voltam igazán otthon. Akkoriban ezt úgy magyaráztam meg magamnak, hogy ott vannak a barátaim és emiatt buszozok ki Jancsi nagypapákéhoz. Talán nem véletlenül kerestem ott barátokat magamnak basszus.  Szóval mikor Dorka kibökte, hogy igazából ő ott volt otthon, annyit csak tudtam mondani: Üdv a klubban tesó!

   A blog egyfajta terápia számomra, amit a nárcizmusom miatt csinálok, ezt jó ha tudod, ha értelmezni próbálod e fentieket.

Balázs

  Kaptam egy levelet a minap. Ha ez nem történik, akkor valószínűleg nem írok most, mert a mindennapi történések alaposan kiütötték a fejemből a korábbam olyan fontos tevékenységemet, a blog írását. Hogy mi állt a levélben, az talán kevésbé fontos, de azért elárulom: egy narcisztikus sorstársam kért, hogy amennyiben lenne még írni valóm, hát ne tartsam magamban. Olyan megszámlálhatatlanul sok levelet nem kaptam még a blogról, csak ezt az egyetlen egyet, mégsem feltétlenül a levél tartalma volt, ami írásra késztetett, sokkal inkább a feladó neve, pontosabban nick neve: senki. Nem magyarul írta a nevét, hanem idegen nyelven, de ez valószínűleg mindegy is.  Ennél beszédesebb, árulkodó nevet nem is adhat magának valaki, aki fájdalmasan elhagyatottnak, szerethetetlennek érzi magát. Nagyon sajnálom, hogy így érzel és szeretnélek bíztatni, hogy amennyiben még nem fordultál szakemberhez, hát menj el valakihez, aki segít megérteni, hogy baromira jó dolog, hogy vagy ezen a világon. Én is yg éreztem, de most éppen érzem magam valakinek, nem is akárkinek. :-) Én Mikó Krisztához fordultam először és nagyon sokat köszönhetek neki, bátran ajánlom. Nem állítom, hogy én a nap huszonnégy órájában stabil lennék, bizony sokszor elfutnék szégyenemben a világ elől, de mostanában hamarabb kapcsolok, hogy ez egy beteg működés, inkább végig gondolom, hogy miért érzem magam éppen nyomorultul. Többször végig tudom gondolni a másokban zajló folyamatokat, érzéseket, így kevesebb az értetlenség, meg nem értettség érzése. Azért persze előfordul.

   Ma például ünnepi ebédre mentünk anyuékhoz, ami azon túl, hogy anyáknapi ebéd, ma tartottuk Adél lányom és Marci fiam szülinapjait is. Ahogy reggel készülődünk Vanesszával, egyértelművé válik, hogy csak órás késéssel fogunk tudni odaérni. Miközben tudom, hogy anyuéknak és sajnos nekem is valahogy komoly becsípődésem a megbeszélt időpontokhoz való kényszeres ragaszkodás. Tudtam, hogy anyu megsértődik ha nem vagyunk ott ebéd előtt jóval, de Vanessza csak tesz-vesz a lakásban, az indulás ideje nemhogy közeledne, de szinte távolodik. Egyértelműen szabotálja az indulást. Ahogy nő bennem az indulat és a pánik, rájövök hogy az egész nem tudatos a részéről. Egyszerűen irtózik attól, hogy abba a közegbe menjen, ahol annyiszor került miattam megalázó helyzetbe. Szegénykém egyáltalán nem szabotál, hanem sokkal inkább fél a kényelmetlen, méltatlan helyzettől. Menekül. Felveti, hogy ha ilyen türelmetlen vagyok, akkor menjünk oda Marcival nélküle. Persze nem megyeünk. Ma már nem. fél éve én sértődtem volna meg és duzzogva mentem volna nélküle, hogy aztán fagyos hangulatban találkozzunk ebéd után újból. Persze most is pikírt stílusban szóltam neki vissza, amit duplán szégyenlek, mert Marci is hallotta, szóvá is tette nekem.

   Szóval most itt tartunk. Terápiába járok, de a napi 0-24 hivatásos nárcizmus elleni kommandó helyett törekszem egy normális életre, annak tudatában, hogy lakik bennem egy arrogáns faszfej/sebzett gyermek, a megfelelő aláhúzandó, akit csak megcirógatni szabad, de szabadjára engedni nem. Érdekes, Marci fiammal is hasonló a helyzet, túlságosan megengedőek vagyunk vele, ő is szabadon tombol. Úgy látszik, megint tükör a kis drágám.

   Ne feledd, minden amit itt olvastál, lehet tévedés is. Balázs

   Láttam én már jópárszor torz tükörképemet, például az Elvarázsolt Kastélyban, a megboldogult Vidámparkban. Ott hol égimeszelőt csinált belőlem a tükör, hol pedig seggdugót. De ilyen fájdalmasan betegnek sosem láttam még magamat, mint amikor az Eötvös 10 kulturális és közösségi térben bemutatott Gázláng, bepillantás egy mérgező kapcsolat mindennapjaiba című előadás során kaptam a képembe. A darab egy narcisztikus pasi párkapcsolatáról szól. Hát, ez a gyökér pontosan én voltam/vagyok. Úgy beszélt ahogy én, úgy gondolkodott ahogy én, úgy gesztikulált, mozgott, ahogy én tettem volna. Előre el tudtam mondani minden szavát, döntését, gondolatát és közben majd elsüllyedtem szégyenemben. Ha véletlenül kicsit jobbnak gondoltam magam a színpadi fickónál, hát elég volt a szemem sarkából oldalra sandítanom, ahol Vanessza ült és patakokban folytak a könnyei. Fogalmam sincs, mi tartja még mellettem, ha szerinte is olyan vagyok, mint az a faszfej a színpadon. Azt mondja, hogy a jó tulajdonságaim miatt reménykedik, hátha nem kapok agyfaszt minden három hónapban a jövőben és futok ki a világból, vagy ahogy ő mondja, bújok el a csigaházamba. Terápiára is eljött velem. Nagyon hálás vagyok ezért neki. Ezért is.

   De mit is csinált a színpadi emberke, mi az amit én is hozzá hasonlóan tettem a kapcsolataimban?

   Gyors használati utasítás kezdő narcisztikusoknak:

1. Nyűgözd le az áldozatodat. Színlelj karmikus kapcsolatot. Nem lesz nehéz, neked ez egy ujjgyakorlat.
2. Éreztesd vele, hogy nélküled mit sem ér az élete, hogy nélküled semmire sem menne.
3. Rombold porig az önbizalmát, közben sajnáltasd magadat és feltétlenül vádold folyamatosan a kapcsolat megrontásával és a köztetek kialakult feszültség okozásával.
4. Ha mindez megvan, akkor rúgd ki, vagy még jobb, ha addig kínzod, amíg ő rúg ki téged.
5. Miután szakítottatok, ólálkodj, sompolyogj és somfordálj körülötte a biztos távolból. Érezze a jelenlétedet, de ne közvetlenül. Csak gyáva, sunyi módon.
6. Ha mindez megvan, cserkéssz be egy új áldozatot.

   Ezt láttam a színpadon és én is ezt csináltam még a közelmúltban is. A nézőtéren alig láttam férfiakat. Vajon a nők, akik eljöttek mind áldozatok lehettek? Vagy köztük is voltak hozzám hasonló kannibálok? És én jutok-e egyről a kettőre a témában, nem hagyva rángatni magamat egy beteges működés által? Azt hiszem, hogy még nagyon vékony a jég alattam.

   Most egy darabig nem írok a blogon, mert úgy érzem, egyre inkább a nárcizmusom íratja velem a cikkeket, nem pedig valami terápia, netán segítő szándék. Ha elértem valamit ezen a téren, feltétlenül megírom, de ehhez a környezetem visszajelzése kell, nem pedig az én eltévelyedett agyam.

Balázs