Leírtam már többször, hogy ezen a blogon kísérlem meg elmesélni a küzdelmemet a nárcizmussal. De miből áll ez a küzdelem? Milyen fegyverekkel harcolok és konkrétan mi ellen?

a stratégiám a következő:

1. megtanulni, hogy mégis mi a fene ez a nárcizmus. Ezt könyvekből, szakemberekkel való konzultáción (jelenleg csoportos és egyéni terápiába is járok, igaz a csoportos nem kimondottan nárcizmus tematikájú, az a válás/szakítás utáni veszteséget segít feldolgozni.) Különböző, a témára vonatkozó online előadásokat töltök le és hallgatok.
2. Kifundálni, hogy miként lehet ezt a személyiségzavart, kordában tartani, együtt élni vele, gyakorlatilag nyereg alá törni.
3. A kettes pontot megvalósítani. Kicsit olyan ez egyelőre, mint megtanulni repülni. Az sem komplikált, az nem is három, csak kettő pontból áll: Első pont: vesd magad a földre. Második pont: hibázd el azt. (Forrás: Douglas Adems: Galaxis útikalauz stopposoknak) Ugye, hogy nem komplikált?

Az már biztos, hogy a dolog titka az önismeret. Végül is csak annyi a dolgom, hogy megszeressem magam. Másoknak megy, akkor csak nekem is összejön. Mai házi feladat. Gondolatban odamenni a négyéves önmagamhoz, átölelni és szeretni. Megértetni vele, hogy értékes, hogy szeretetre méltó. Indulok is megszeretgetni.

Amíg én szeretgetem gyermekkori önmagamat, itt hagyok egy szösszenetet, amit a múlt héten írtam még.

Ne feledd kérlek elolvasni a blog legelső posztját, a használati utasítást. Sokat segít.

A farkatlan ember

Le kell szögezzem, hogy a farkatlan ember nem a farkasember ellentéte, sőt kimondottan sok dologban hasonlítanak egymásra. A farkasember a telihold delejes fénye által változik át szőrös, kíméletlen ragadozóvá, a farkatlan viszont valami láthatatlan impulzustól rángatva veszi fel és dobja le magáról a vértől iszamos henteskötényét, hogy aztán külső szemlélő és saját maga számára is kiszámíthatatlan pillanatban változzon faszfejjé, majd vissza, angyalarcú báránnyá. Szóval a hasonlóság az időszakos szararcság, szüljük hát meg ezt az új fogalmat, a különbség pedig annak kiszámíthatósága. És nem, nem azért farkatlan, mert nem tudja/nem szeretné használni a férfiasságát, hanem azért, mert belső ereje valahol elveszett. Amúgy akárcsak a farkasember esetében, van telihold jelenség a farkatlan ember életében is, hiszen karácsonykor, vagy éppen Valentin nap közeledtével borítékolható a mészárszék, de egyéb pillanatokban is elő-előhúzza a görbe kését, hogy kéjes örömmel annak a hasába vágja, akit a legjobban szeret. Mármint a saját mércéje szerint a legjobban. Mert a farkatlan ember úgy bolyong az érzelmek útvesztőjében, mint ahogy egy átlagos ember a lakásában, mikor éjjel nem szeretne villanyt gyújtani, hogy fel ne ébresszen másokat. Úgy emlékezetből, saccra, tapogatózva a sötétben. Elképzeli, hogy itt valahol lennie kell valaminek, amit ő nem érzékel, de rutinból, tapasztalatból kerüli úgy az ágy lábát, asztal sarkát, manőverezi be magát két ajtófélfa közé. Aztán vagy sikerül a próbálkozás, vagy nem. Hasonlóság még, hogy józan pillanataikban mindketten szenvednek az iszonytól, amit okoznak. Szóval becsusszan a kés a Kedves bordái közé. Fájdalom, kínok, szenvedés cunami. Utána vajon mi következik? A farkasember lenyalja a mancsáról a vért és egyéb undi dolgot, esetleg eszik pár falatot a zsákmány legzsengébb porcikáiból, a farkatlan viszont egészen másként jár el. Szépen összevarrja a sebet. Precíz, akkurátus öltésekkel. A Kedves által legjobban szeretett színű cérnát választja, a legdrágább anyagból. Fertőtleníti. Hófehér kötést helyez rá, ha teheti, akkor Louis Vouitton-t vagy éppen valami Apple bizbaszt, hogy már messziről lássa mindenki, ő aztán úgy gondoskodik a Kedvesről, ahogy senki más. Mire befejezi a kötözést, igazából már nem is érti, hogy egyesek miért haragszanak rá. Ha valami, hát ez kibaszott igazságtalan. Hiszen mindent megtett. Nézzék már meg azt a kötés-műremeket. Persze, volt egy kis hajcihő korábban, de hát melyik kapcsolatban nincs? És pontosan ezért lesz farkatlan, hiszen a férfiassága nem belülről fakad, mint ahogy egyetlen érzelme sem, hanem egy színpadi póz, amelyet pokoli nehéz kitartania, legyen bármekkora erőművész is, akárhogy próbál is úgynevezett „normális” maradni. És ha belefárad, mert egyszer bele fog fáradni, ha egyetlen pillanatra megrogyik, hát pokoli gyorsasággal és kegyetlenséggel villan a penge krómja.

Nem vagyok én gonosz, de ha meglátod szemem csillogását: fuss az életedért!

És ne feledd: mindaz, amit ezen a blogon olvasol, lehet tévedés is.

  Szívesen mondanám, hogy egy terápiában, de sajnos a magam és az általam nem keveset kínzott Kedvesem szendvedése vezetett rá. Pedig lehetett volna egy egyszerűbb, egy sokkal egyszerűbb út is, és akkor talán minden más lett volna, az én életem, az akkor még feleségem és a gyerekeim élete bizonyára.

  Némileg ellentmondok az első mondatomnak, de az, hogy vannak nárcisztikus személyiségjegyeim, valóban elhangzott egy terápián, de sajnos olyan konteksztusban, amiből én nem kaptam segítséget. Konkrétan feltettem a kérdést a terapeutának, hogy nem vagyok-e pszichopata, mert látok magamon olyan vonásokat, amelyek engem erősen elbizonytalanítanak (cinizmus, érzéketlenség mások szenvedése iránt, még akkor is, ha a szenvedést én magam okoztam, stb.) A terapeuta erre annyit mondott, hogy tutira nem vagyok pszichopata, habár van jó pár nárcisztikus vonásom. Ő nem magyarázta el, hogy mit ért nárcizmus alatt, én pedig hátra dőlve megnyugodtam, hogy lám-lám, nem is vagyok pszichopata, ez nárcizmusos izé pedig semmit nem mondott nekem. Ez a sztori még 2014-15-ben lehetett, tehát az a sok balfácán, aki önjelölt nárcizmus tudorként (tisztelet a kivételnek) osztja ma az észt Tik-Tok-on, még javarészt a pattanásaival volt elfoglalva, így a mindennapi életben nem igazán találkoztam a témával és annak súlyosságával. Leszámítva azt az el nem hanyagolható tényt, hogy magamban hordoztam a problémát, pontosabban egy részem maga a probléma.

  Szóval ha akkor rákérdezek a terápián, hogy mi a fene az a nárcizmus, vagy a terapeuta fontosnak tartja ezt kicsit kibeszélni, talán lett volna annyi erőm és elszántságom, hogy beleállva a témába, valahogy (ma még nem tudom hogy) lebeszéljem a bennem tomboló erőt a mészárlásról és elkezdjem magam szeretni, elismerni. Talán. Ez már teória marad, hiszen a téma elsikkadt, én pedig ott folytattam az önbizalomhiányom külső forrásból történő megerősítését, ahol korábban abbahagytam, tehát női bugyikban. Elárulom, nem találtam meg, sőt csak az esett le, hogy egy szar alak vagyok, aki képtelen hű maradni ahhoz a nőhöz, aki mindent megtesz érte. Persze ezt a kognitív disszonanciát hamar feloldottam magamban és gyorsan hibát kerestem és találtam a feleségemben, így ideologizálva meg minden disznóságomat. Nem szaporítom tovább a szót, mikor ő nem bírta tovább a tehetetlenséget, elvált tőlem. Igaza volt. Csak hálás lehetek neki, hogy olyan hosszú ideig próbálta és újra próbálta. Nem voltam alkalmas stabil párkapcsolatra, ezt huszonhárom év házasság után nagyon fájdalmas kijelenteni, de sajnos elkerülhetetlen. Ennek már öt éve. Ma sem érzem magam alkalmasnak, ezért lett vége a kapcsolatunknak Kedvesemmel, akire a mai napig sokszor gondolok, de rettegek attól, hogy csak bántanám, ahogyan eddig is, így nem megyek a közelébe. Szánalmas nem? Mint egy kibaszott vérfarkas.

  Na, akkor azt már a kelleténél is hosszabban leírtam, miként nem tudtam meg, hogy nárcisztikus vagyok. Akkor mégis hogyan jöttem rá? Volt valaki, akit már annyiszor hoztam lehetetlen helyzetbe, martam és kínoztam, hogy fogta magát, összegyűjtött mindent, amit csak talált a neten a nárcizmusról és átküldte nekem emailen. Kicsi Vanesszám. Vajon hogyan fogadtam? Elutasítóan, sértetten. Nem mintha nem találtam volna pár dolgot benne igaznak magamra nézve, de a lényeg nem jött át. Az, hogy ezek nem olyan dolgaim, amelyeket én néha rossz napjaimon csinálok, hanem a nárcizmus az egyik alapvető mozgatórugóm, amely befolyásolja életem minden területét, minden percben. Szóval valamit már kapargattam, de nem találtam igazán fontosnak, nem találtam olyan jegyemnek, amely lehengerel, amely maga alá temet. Aztán egy nárcisztikusok számára rémálom időszakban (yessss, itt a karácsony), végképp elvesztem. Addig feszítettem a húrt, amíg már ő is felkapta a vizet, szólt pár rosszat és ez a kapcsolatunk végét jelentette. Találtam okot, hogy kivégezzem azt, aki nélkül levegőt sem tudok jelenleg venni. És igen, ez volt az igazság pillanata. Belenéztem a tükörbe és egy idiótát láttam, aki nem ura a tetteinek. Akkor döntöttem el, hogy ennek az életnek vége és mindent a nárcizmusom elleni harcnak vetek alá. Fogalmam sincs, hogy sikerül-e. Habár ennek a blognak az indítását is egyfajta terápiának tekintem, kiírva magamból a gondolataimat, közben nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy pusztán egy számomra új formában, a blogolással akarom betömni az önértékelésemen tátongó lyukakat, hiszen habár nem vagyok egy író-költő fejedelem, azt azért tudom, hogy az átlagos embernél jobban forgatom a tollat, illetve pötyörészem a klaviatúrát. A blogolás egyelőre veszélytelenebb megoldásnak tűnik a bugyi hajkurászásnál, de vajon jobban működik? Kicsit mint a nikotin tapasz egy nikotinfüggőnek.

  Hol tartok ebben a küzdelemben? Nagyon az elején, csak remélni tudom, hogy lesz erőm járni az úton. Egyrészt tudatosult bennem, hogy van egy súlyos, megoldandó feladatom, az önbecsülésem megszerzése, másrészt addig is, amíg ez nincs meg, kordában kell tartanom a nárcizmust és nem másokon leverni önértékelésem hiányát. Azt hittem, hogy ehhez elég, ha szingli maradok, mert akkor nincs kit bántanom. De találtam már új célpontokat, a szüleimet. Nagyon nehéz nem bántani őket akkor, amikor éppen tudatosult bennem a nárcizmusom eredete és hát ebben a témában azért karakteresen ott vannak. Hiába tudom, hogy mindent megtettek értem, amit csak tudtak, egyszerűen még nem tudom nem leverni rajtuk. Hiába tudom, hogy ötvenéves ember ne hibáztassa már a szüleit, vállalja fel a saját felelősségét. Le kell csillapodjon bennem a gyermeki düh, mindez ötvenévesen. Jaj.

  Sosem tervezem meg, hogy pontosan mit és milyen formában írok le, ez most így sikerült.  Kérlek vedd figyelembe, hogy minden amit ezen a blogon olvasol, lehet tévedés is.

Balázs

Három fő kérdés gyötör a sok ezer egyéb mellett: Hogyan lettem nárcisztikus? Hogyan tudtam meg, hogy az vagyok? Mit tehetek, hogy ne legyek az, vagy ha már az maradok, akkor hogyan tarthatom keretek között ezt a részemet? Ezek jelenleg a leggyötrőbb gondolataim.

Az első két kérdésre már nagyjából tudom a választ, a másodikra mindenképpen, a harmadik a fogós kérdés.

A poszt az első kérdés megválaszolására törekszik.

Hogy születik egy nárcisztikus? Nagyjából úgy, mint mindenki más. Kicsi, síró emberkeként. Valószínűleg, akkor még nem is nárcisztikus. Csak aztán… Aztán történik valami vele, amit ő úgy él meg, hogy nem szeretik. Hogy nem fontos. Ehhez valójában nem kell kint felejteni a csecsemőt az autóban éjszakára, vagy ha sírdogál, kitolni a kert végébe és ott hagyni egy napra, ne zavarjon senkit, úgyis csak erősödik a tüdeje a sírástól. Elég bármilyen élethelyzet, amitől a kicsi szeretetlennek érzi magát. Ezt a szeretetlenséget érezheti akkor is, ha a szülei amúgy egyszerűen imádják és a legjobb képességeik szerint tejben-vajban fürösztik. Mint például engem is. Viszont az én esetemben édesapám aki mindennél jobban szeretett engem, sosem volt ott amikor valójában szükségem volt rá, semmi fontos dolgot nem tudtam vele megbeszélni sem gyermekkoromban, sem pedig felnőtt fejjel. Nem azért, mert ő nem akart volna ott lenni mellettem a bajban, egyszerűen halvány fogalma sem volt arról, és ma sincs, hogy mikor van rá szüksége az ember fiának. Édesanyám pedig olyan családban nőtt fel, ahol apukájától soha egy elismerést nem kapott úgy, hogy kritika ne járt volna hozzá.

Hát lássuk csak, az én nárcisztikus eredetemet.

Pont két hete történt meg, hogy a szüleimnek meséltem összetörve, milyen nehezen élem meg a Vanesszával való szakításunkat, illetve ezt a nárcizmusos mizériát, amely az egész életemnek keserédes színt adott. Apu végig mosolyogta a beszélgetést. Egy ideig mondtam, mondtam a történetem, aztán a szűnni nem akaró vigyorgását nézve elszakadt nálam a cérna: Tudod apu, ha te mondasz nekem valamit, ami neked nagyon fáj, ami mélységesen lesújt és közben azt látod, hogy én úgy vigyorgok, mint te most, akkor tudnod kell, hogy én az egészet leszarom. Mint te most, amit én mondok. És akkor elhagyta a számat egy mondat, amelynél sokkal rémisztőbbet még nem fogalmaztam meg: Tudod apu, mikor nekem szükségem van rád, akkor te nem vagy ott, ha pedig mégis, akkor vigyorogsz a problémáimon. Akkor nekem már jobb, ha nem vagy ott.

Persze könnyen mondok még ilyet, mert édesapám szerencsére még él. Bármikor odamehetek hozzá, vagy felhívhatom. De közben mégsem tudunk kapcsolódni egymáshoz. Ez a szeretet hiába hatalmas, hiába gyengéd, teljesen impotens. Ha elnézem az ő édesapját, megboldogult nagypapámat, akkor nagyon meg tudom érteni édesapámat. Ahhoz az apához aztán pláne nem lehetett kapcsolódni, nem csoda, hogy ilyen mintát látva, neki sem ment könnyen a hozzám történő kapcsolódás. Ennyit apuról.

Édesanyám. Na, ez a téma nehezebben megy. Valahogy bennem maradnak a szavak. Anyu is mindig nagyon szeretett, ez soha nem lehetett kérdéses. Viszont azt érzem, ő úgy tud szeretni, hogy abban elvárások vannak. Biztosan nem szándékolt, de kisebb, nagyobb elvárások. Az ő édesapját csak hírből ismerhetem, de a hírek szerint ez a feltételes szeretet pláne nem lehet meglepetés. Anyu hiába volt jeles mindenből gyermekkorában, édesapja valamibe csak belekötött a végén. Úgyhogy az ő felém irányuló, elvárásokkal terhelt szeretete is abszolút indokolható, habár szerintem teljesen felesleges indokolni, számomra bőven elég megérteni és megpróbálni elfogadni.

Hogy mindez egyedi dolog-e? Hogy csak engem értek ilyen, vagy ennél sokkal nagyobb traumák? Nyilvánvalóan nem, de a fentiek valamiért engem olyan módon érintettek meg, hogy holdtöltekor szörnyeteggé válok és kegyetlenül tépem fel a torkát annak, aki a legközelebb áll hozzám. Mások, reményeim szerint az olvasók közül is sokan, ezeket a dolgokat fel sem vették, nem hogy nem traumatizálódtak tőle. Folytatása következik.

Mindenkinek javaslom, hogy olvassa el a Használati utasítás című írásomat, az elsőt amely megjelent a blogban. Sok dolgot segít tisztábban látni.

És a legfontosabb: minden, amit ezen a blogon olvasol, lehet, hogy tévedés.

   A blog szerzője nárcisztikus személyiségzavarral küzd, talán bipoláris is. A hangsúly jelenleg a küzdelmen van. Nem fogadom el, hogy unalmas időközönként hol egy hisztis kisgyerek válik belőlem, aki retteg az elhagyatottságtól, szeretetlenségtől, attól, hogy mások és maga számára is értéktelen, hol pedig egy vérfarkas leszek, aki a legkülönbözőbb módszerekkel ejt sebeket azokon, akik bíznak benne és akiket képességeihez képest a legjobban szeret. Ezekről a képességekről másik írásomban mindenképpen írok majd.  Minden általam ismert módon, ahogy az energiám engedik, felveszem a harcot azokkal a beidegződésekkel, amelyek egész életemben tönkretették a szociális kapcsolataimat, főként a párkapcsolataimat. Ez a blog szándékom szerint főként erről a harcról szól.

   Tudnod kell, hogy nem vagyok orvos, nem vagyok terapeuta, én csak a magam harcáról írok, arról sem elfogulatlanul, hanem kimondottan involválódva: egy nárcisztikus szemüvegén keresztül szemlélve a világot. Sokszor egy kisgyerek sértődöttsége, dühe szól belőlem és számtalanszor veszem észre a nárcisztikus praktikáimat a régi bejegyzéseimet olvasva, melyek az íráskor alamuszi módon vezették a kezemet. Nem javítom ki őket, árulkodjanak csak! Ha véletlenül kezdenél sajnálni, vedd észre, hogy manipulállak. Nincs bennem semmi sajnálni való.

    Szeretném leszögezni, hogy noha idén már 50 éves leszek, csak két hónapja (2024. januárjának elején) tudatosult bennem a nárcizmus mibenléte és annak szerepe az életemben. Kegyetlen beismerés volt, de ennél a beismerésnél nagyobb ajándékot nem is kaphattam volna. Hogy kitől kaptam? Az Univerzumtól, a fürdőszobámban lévő tükörtől, vagy éppen Vanesszától, aki mindent megtett, hogy értelmes és érzelmes embert faragjon belőlem, reményeim szerint az utolsó nőtől, akit önmagamat a végletekig sajnálva, szadisztikus élvezettel zsigereltem ki lelkileg.

   És a legfontosabb: Minden, amit ezen a blogon olvasol, lehet, hogy tévedés.

   Ha kommentelni szeretnél: Kérlek, hogy olyan stílusban írj, ahogy szeretnéd, ha neked, rólad is írnának mások. Köszönöm.