Nárcisztikus Gondolatok

Egy nárcisztikus Húsvétja

2024. március 31. 22:17 - Nárcisztikus Gondolatok

   Terápiaként kezdtem írni ezt a blogot, de néha már azt érzem, hogy a blog is a nárcizmusom kibontakozásának részévé vált, azt szolgálja. Figyelem, vajon hányan olvassák az írásaimat, ha sokan, akkor az hű de jó, ha nem sokan, akkor meg milyen kegyetlen is a világ, hogy még ezt a pici kis örömöt is sajnálja tőlem. Plusz jön az érzés, hogy milyen béna vagyok, a Friderikuszt bezzeg vagy félmillióan hallgatják, az én világhíres blogomat (amiről természetesen szinte csak én tudok), meg hol tízen, hol pedig hatszázan olvassák. Persze józan pillanataimban, nevezzük ezeket a pillanatokat egészséges felnőtt énemnek, tudom, hogy ha egyetlen embernek hasznos időtöltés a blog olvasása, akkor már milyen fasza, amúgy meg magamnak írom, szóval kussolj Balázs.

   Most fájóan nagyon kevés az ilyen józan pillanat. Húsvét van. Úgy hiányzik a lányok sertepertélése, hogy jönnek-e a locsolók? Én ilyen régimódi fickó vagyok. Minden évben verset írok, azt mondom el a virágszálaknak. A kézzel festett tojást többre tartom, mint a csokit. És nagyon hiányzik, hogy meglocsolhassam a lányt, akit szeretek. Hogy neki külön verset írjak. Mint tavaly is. Most félve megyek el a háza előtt, mi lesz, ha kinéz és meglát? Persze arra sem kéne menjek, de a kezeim maguktól irányítják arra az autót. Vajon a kis Mangó ilyenkor felugrik bent és boldogan piruettezve ugatni kezd még felismerve az autóm hangját? Vagy már ő is beletörődött a faszságaimba? Hogy megjelenek aztán úgyis el fogok tűnni? Mi tud engem helyhez kötni? Néha arra gondolok, hogy csak valami fizikai sérülés, ami mozgáskorlátozottá tesz. Egyszer egy zen tanító, aki amúgy azt sem tudta, hogy ki vagyok, életében egyetlen mondatot intézett hozzám, ezt mondta: Gyere és gyakorold az egyhelyben maradást. Mondom, ennyit mondott és semmi többet. Valamit látott bennem, rajtam. Nem véletlenül ő a tanító, nem pedig én. Vagy pedig neki nem kell más, csak egy szempillantás és jobban tudja, hogy ki vagyok, mint én magam. Ez sem lehetetlen. Szóval maradjak egyhelyben? Kábé mintha a hulló falevélnek mondaná, hogy stop, miután a levél elvált az ágtól.  Az sem tudja, hogy hová lesz az útja, csak megy a széllel.

   Szóval holnap Húsvét hétfő, a pedig barátaim megindulnak locsolni a környéken, ahol a családommal a válás előtt éltem és ahol Vanessza is lakik. Vanesszával az év elején szakítottunk, és ez még most is fáj. Nemrég még közös gyermeket terveztünk, sőt vártunk is. De a kisbaba megint meggondolta magát. Hát csoda? Szóval a barátok holnap házról házra járnak, mindenhol beszélgetnek egy kicsit, esznek, isznak. Tegnap megkérdezték, hogy velük tartok-e. Na, az lenne a világvége. A volt feleségem háza tabu rögtön, hiszen éppen beszélni sem akar velem, amúgy én sem vágyom oda, Vanesszához pedig én nem merek bemenni. Így hozzájuk alapból nem mehetek. Egy harmadik házban a férj valószínűleg a torkomat vágná el, ha betenném a lábamat, mondjuk meg ezt is tudnám érteni. Persze ebből engem kizárólag Vanessza érdekel most. Csak fájdalmat hoznék magammal. Neki is és magamnak is. Ehhez nagyon értek. Úgyhogy legszívesebben átaludnám a napot. A terapeutám azt kérdezte a minap: mit érzek, amikor Vanesszára gondolok? Eszméletlen ürességet, végtelen fájdalmat, hiányt. Az egyetlen baj, hogy drága Kicsim a jelenlével sem tudja ezt betölteni, ezt valahogy magamnak kell. És ha már nincs az állandó kínzó üresség, akkor futni hozzá és hallgatni a csilingelő nevetését. Olyan szépen nevet.

   Eljönnék és locsolnálak, csókolnám a nyakadat,

   sajnáltatom csak magamat, nárcisztikus faszkalap.

   Ezt a kecskerímet szültem, amely jelenleg könnyen lehet, hogy vetélytárs híján a világ legjobb nárcisztikus locsolóverse.

Azt hittem, hogy ebben a posztban nem lehet tévedés. Aztán mire befejeztem, csak nevetni tudtam magamon. Hát hogyne lenne tévedés. Tavaly nem is locsoltam meg a Kedvesem, verset sem írtam neki. A világ másik felén kerestem a belső békémet, de mindezt a poszt írásakor elfelejtettem. Juj, de szeretem magamat és csodás egómat igazolni az átírt emlékeimmel. Már kezdem is elhinni, pedig épp, hogy kitaláltam őket.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://egynarcisztikusgondolatai.blog.hu/api/trackback/id/tr3418367911

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása