Átfázva, átázott bakancsban didergek a terepjáró mellett, várva, hogy visszavigyen a vadászházhoz az erdőből. Rosszul öltöztem. Gumicsizma helyett bakancsot vettem, és a tévedésem megbosszulta magát. Már az első hajtásban úgy átfagytam, hogy fel kellett adjam a vadászatot és az egyik kisérő vadászt megkértem, hogy amíg a többiek uzsonnáznak, hát vigyen vissza engem, hogy átöltözhessek. Ahogy az autóhoz lépek, látom, hogy egy kutya fekszik a terepjáró platóján. Valami nagyon nem stimmel vele, az rögtön látszik. A többi kutya a gazdája mellett várja, hogy folytatódjon a munka, de ez a foxi féle  az oldalán fekszik, remegnek a lábai, összevissza kapkodja a levegőt. Átázott szőre lucskosan tapad kis testére. Látszik, hogy nagy a baj.

-Kérdem a kísérőt, hogy mi történt a kiskutyával?

-Igazából semmi, jön lassan a válasz. Összeakaszkodott egy disznóval, de nem esett baja. Egyszerűen összeesett és epilepsziás rohamot kapott.

-És a gazdája mit tett, kérdem érdeklődve. Rövid hallgatás után, összeszűkült szemmel, halkan válaszol Máté.

-Semmit. Feldobta ide a kutyát és mondta, hogy ha megmarad, akkor vigyük fel a vadászházhoz. Némelyik kutya többet ér, mint a gazdája. Már ha gazda az ilyen. Szégyen. És köpött egyet.

Nézem a levegőt alig találó, eszméletét vesztett kutyuskát, és próbálom úgy látni, mint a gazdája. Egy selejtes munkaeszköznek, amely javíthatatlanul elromlott. Hát nem megy. Ez nem az én világom. Ahogy száraz ruhát kapok, elviszem az állatorvoshoz. A kurva anyját, de tényleg az ilyen embernek. Értem én, hogy aki hajtó, az valószínűleg napról-napra él és nem tud etetni egy munkára alkalmatlan kutyát, de…

…Idáig jutottam az írásban, aztán elgondolkodtam. Mennyiben felelős a gazda a kutya haláláért, mert szerencsétlen pára kilehete a lelkét, mire egy defekt után beértünk a házhoz, és mennyiben vagyok felelős én, vagy éppen a többi vadász. Hiszen ha nem vadásznánk, akkor nem kellene hajtani. Persze ha nem kellene hajtani, akkor valószínűleg meg sem született volna a kutyuska, hiszen életének egyetlen célja a gazdája pénzkeresete volt. Mindenesetre félre kell tennem az álszentséget, mert ha vadászom, akkor igent mondok életerős állatok korai halálára, a saját jólétem érdekében. Ezt el kell ismernem. Persze erre mindenki más is igent mond, aki eszik húst, vagy bőrből készült cipőt, ruhát, övet hord, max nem vadászik. Ő mással végezteti el a piszkos munkát. Most nem azért írok, hogy a vadászok bőrét mentegessem, vagy éppen elítéljem, az ítéletet amúgy igyekszem kerülni, néha sikerül már.

Viszont nem tudom kiverni a fejemből a törékeny kis testet, amelyben mélyen egy parányi tüdő egyre gyengébben kapkod a levegőért. A bordák még meg-megemelkednek, de rendszertelenül, bármelyik lélegzetvétel lehet az utolsó is. Aztán az egyik lélegzetvételt nem követi újabb. Igazából nem változik semmi, az eső továbbra is csepereg, én az út szélén várom, hogy valaki hozzon egy emelőt az autóhoz, csak egy kutyuska hagyta abba a lélegzést. A testére dobott rongydarab, amely arra szolgált, hogy némiképp melegen tartsa, végképp céltalan lett. Hirtelen megkeseredett a szám íze, pedig tulajdonképpen örülnöm kellene. Mi közöm nekem ehhez az idegen kutyához? Már nem kell döntenem az állatorvos és a hazaindulás között. A kutyuska, amelynek a nevét sem tudom, megválaszolta helyettem. A nyakán lévő narancssárga kendőn csak egy telefonszám, a gazdájáé, név semmi. Annyit látok a számból is, hogy nullahathúsz, nem mintha hívogatni akarnám.

Így rohanhatok haza kedvesemhez és a kis Mangóhoz, az elkényeztetett törpe uszkárhoz. Mikor hazaérek, hamar lefekszünk, Mangó gyorsan ugrik is fel a lábunkhoz. Gondtalanul összekucorodik fahéjas csiga formájában és már alszik is. Nézem, hogy nyugodtan piheg. Selymesen bundás oldala ritmusosan mozog fel-le. Belégzés, kilégzés. Milyen egyszerű is ez, ugye?