Sokat gondolok a nárcizmusom és az alkoholizmus hasonlóságaira, különbözőségeire. Vajon mi lenne, ha varázsütésre lecserélném a nárcizmusomat alkoholizmusra? Mennyit változna az életem, illetve a körülöttem élők élete? Bizonyos értelemben talán nem sokat. Sok párhuzamot látok ugyanis a szerhasználat és a nárcizmus között.

    Kezdjük azzal, hogy mi nárcisztikusok az esetek túlnyomó többségében nem tudjuk, hogy nárcisztikusok vagyunk. Fasza. Csak azt tudjuk, hogy valami belül fáj, de hát nekünk mindig is fájt, a fene sem gondol arra, hogy ez nem normális, hogy másoknak nem fáj. Buta párhuzam a szívritmus-zavarom. Harminchárom éves voltam, mikor a dokik észrevették és megkérdezték, hogy mióta nincs szinuszban a szívverésem, mióta kalimpál összevissza. Hát, mióta az eszemet tudom, válaszoltam én. Miért, másoké nem ilyen? Hát marhára nem, vonták össze az orvosok rosszallóan a szemöldöküket. Én hasonlóképpen. Ugyanígy nem tudjuk nárcisztikusok, hogy mások mit éreznek, hogyan éreznek, csak az elmondásaikból, illetve a reakciójukból látjuk, hogy amit csinálunk az nagyon nem frankó. Ha pedig nem tudjuk, hogy baj van, akkor minden külső visszajelzést támadásnak fogunk fel és minden kritika csak megerősíti az értéktelenségünkbe vetett hitet, gyakorlatilag ront a helyzeten, ha egyáltalán még lehet, de segíteni egy darabig nem tud, csak akkor, ha a beteg eljutott arra a szintre, hogy muszáj tennie valamit, nem bírja elviselni az életvitelét. Pont, mint az alkoholistáknál. Egyszer hallgattam Pál Feri egy podcastját és abban hangzott el, hogy az alkoholbetegek nyolcvan százaléka nem is tudja, hogy ő beteg. Így persze nem is tud gyógyulni. Akárcsak mi, de szerintem nálunk lényegesen rosszabb az arány. Nekem hatalmas szerencsém van, mert a házasságomat követően olyan makacs teremtésekkel kerültem párkapcsolatba, akik akaratom ellenére folyamatosan szembesítettek, így egy idő után csak rájöttem, hogy mi a szitu. Járhatok is most terápiából terápiába.

   Hasonlóság még, hogy csodálatos hatásfokkal pusztítjuk a környezetünket, családunkat, szeretteinket. Tesszük ezt hullámokban. Hol cukipofák vagyunk, hol pedig hentes és mészárosok. Lehet és kötelező bennünket sajnálni, el tudjuk hitetni a környezetünkkel, hogy áldozatok vagyunk és sajnálatra méltók. Hogy ti vagytok a szemétládák, ha cserben hagytok bennünket. Pedig egy nárcisztikust nem lehet nem cserbenhagyni. Ahogy beléptél az életébe, már nem elég, amit adsz neki, már cserbenhagytad. Mert amire vágyik, a gyermekkorában elmaradt figyelem, az ma sajnos már más embertől egyszerűen megadhatatlan. Nem fogod tudni megadni neki hacsak nincsen egy időgéped, ergo az első másodpercben vesztettél. Mint ahogy egy alkoholista sem tud más ember kedvéért tiszta maradni, én sem tudok a kedvedért nem nárcisztikus lenni. Csak akkor tudok gyógyulni, ha belátom, hogy a helyzetem tarthatatlan. Ha felismerem, hogy a saját céljaimmal ellentétes a beteg működésem.   Ha bevallom magamnak, hogy beteg vagyok.

   Írás közben jöttem rá, milyen szerencsém is van, hogy én csak nárcisztikus vagyok, nem pedig nárcisztikus és alkoholista. Mert ha ezt a belső fájdalmat megpróbáltam volna alkohollal tompítani, akkor könnyen elcsúsztam volna. Valószínűleg még jobb, hogy hölgytársaságban kerestem a vigaszt, nem pedig a pohár fenekén, habár a házasságom a csajok fenekére is ráment.

   Szóval egyik sem jó, a másik sem jó. Mindkettő valószínűleg sebek eredménye, szerencsémre én eddig csak a nárcizmussal kellett, hogy megküzdjek.

   Ez a pár gondolat annyira lelkes amatőr fejből pattant ki, hogy fokozottan igaz amit le szoktam írni:

    Minden amit itt olvasol, lehet tévedés is. Balázs

Érdemes elolvasni az első írást ezen a blogon, a "Használati utasítást." Sokat segít.

https://egynarcisztikusgondolatai.blog.hu/2024/02/27/hasznalait_utasitas_a_bloghoz_illetve_a_szerzohoz