Leírtam már többször, hogy ezen a blogon kísérlem meg elmesélni a küzdelmemet a nárcizmussal. De miből áll ez a küzdelem? Milyen fegyverekkel harcolok és konkrétan mi ellen?

a stratégiám a következő:

1. megtanulni, hogy mégis mi a fene ez a nárcizmus. Ezt könyvekből, szakemberekkel való konzultáción (jelenleg csoportos és egyéni terápiába is járok, igaz a csoportos nem kimondottan nárcizmus tematikájú, az a válás/szakítás utáni veszteséget segít feldolgozni.) Különböző, a témára vonatkozó online előadásokat töltök le és hallgatok.
2. Kifundálni, hogy miként lehet ezt a személyiségzavart, kordában tartani, együtt élni vele, gyakorlatilag nyereg alá törni.
3. A kettes pontot megvalósítani. Kicsit olyan ez egyelőre, mint megtanulni repülni. Az sem komplikált, az nem is három, csak kettő pontból áll: Első pont: vesd magad a földre. Második pont: hibázd el azt. (Forrás: Douglas Adems: Galaxis útikalauz stopposoknak) Ugye, hogy nem komplikált?

Az már biztos, hogy a dolog titka az önismeret. Végül is csak annyi a dolgom, hogy megszeressem magam. Másoknak megy, akkor csak nekem is összejön. Mai házi feladat. Gondolatban odamenni a négyéves önmagamhoz, átölelni és szeretni. Megértetni vele, hogy értékes, hogy szeretetre méltó. Indulok is megszeretgetni.

Amíg én szeretgetem gyermekkori önmagamat, itt hagyok egy szösszenetet, amit a múlt héten írtam még.

Ne feledd kérlek elolvasni a blog legelső posztját, a használati utasítást. Sokat segít.

A farkatlan ember

Le kell szögezzem, hogy a farkatlan ember nem a farkasember ellentéte, sőt kimondottan sok dologban hasonlítanak egymásra. A farkasember a telihold delejes fénye által változik át szőrös, kíméletlen ragadozóvá, a farkatlan viszont valami láthatatlan impulzustól rángatva veszi fel és dobja le magáról a vértől iszamos henteskötényét, hogy aztán külső szemlélő és saját maga számára is kiszámíthatatlan pillanatban változzon faszfejjé, majd vissza, angyalarcú báránnyá. Szóval a hasonlóság az időszakos szararcság, szüljük hát meg ezt az új fogalmat, a különbség pedig annak kiszámíthatósága. És nem, nem azért farkatlan, mert nem tudja/nem szeretné használni a férfiasságát, hanem azért, mert belső ereje valahol elveszett. Amúgy akárcsak a farkasember esetében, van telihold jelenség a farkatlan ember életében is, hiszen karácsonykor, vagy éppen Valentin nap közeledtével borítékolható a mészárszék, de egyéb pillanatokban is elő-előhúzza a görbe kését, hogy kéjes örömmel annak a hasába vágja, akit a legjobban szeret. Mármint a saját mércéje szerint a legjobban. Mert a farkatlan ember úgy bolyong az érzelmek útvesztőjében, mint ahogy egy átlagos ember a lakásában, mikor éjjel nem szeretne villanyt gyújtani, hogy fel ne ébresszen másokat. Úgy emlékezetből, saccra, tapogatózva a sötétben. Elképzeli, hogy itt valahol lennie kell valaminek, amit ő nem érzékel, de rutinból, tapasztalatból kerüli úgy az ágy lábát, asztal sarkát, manőverezi be magát két ajtófélfa közé. Aztán vagy sikerül a próbálkozás, vagy nem. Hasonlóság még, hogy józan pillanataikban mindketten szenvednek az iszonytól, amit okoznak. Szóval becsusszan a kés a Kedves bordái közé. Fájdalom, kínok, szenvedés cunami. Utána vajon mi következik? A farkasember lenyalja a mancsáról a vért és egyéb undi dolgot, esetleg eszik pár falatot a zsákmány legzsengébb porcikáiból, a farkatlan viszont egészen másként jár el. Szépen összevarrja a sebet. Precíz, akkurátus öltésekkel. A Kedves által legjobban szeretett színű cérnát választja, a legdrágább anyagból. Fertőtleníti. Hófehér kötést helyez rá, ha teheti, akkor Louis Vouitton-t vagy éppen valami Apple bizbaszt, hogy már messziről lássa mindenki, ő aztán úgy gondoskodik a Kedvesről, ahogy senki más. Mire befejezi a kötözést, igazából már nem is érti, hogy egyesek miért haragszanak rá. Ha valami, hát ez kibaszott igazságtalan. Hiszen mindent megtett. Nézzék már meg azt a kötés-műremeket. Persze, volt egy kis hajcihő korábban, de hát melyik kapcsolatban nincs? És pontosan ezért lesz farkatlan, hiszen a férfiassága nem belülről fakad, mint ahogy egyetlen érzelme sem, hanem egy színpadi póz, amelyet pokoli nehéz kitartania, legyen bármekkora erőművész is, akárhogy próbál is úgynevezett „normális” maradni. És ha belefárad, mert egyszer bele fog fáradni, ha egyetlen pillanatra megrogyik, hát pokoli gyorsasággal és kegyetlenséggel villan a penge krómja.

Nem vagyok én gonosz, de ha meglátod szemem csillogását: fuss az életedért!

És ne feledd: mindaz, amit ezen a blogon olvasol, lehet tévedés is.