A Zen-ről annyit véltem tudni, hogy valami keleti vallásféle. Narancssárgába öltözött kopasz emberek ülnek lótuszülésben és hajlonganak egymás felé, miközben azon görcsölnek, hogy ne haragudjanak senkire. Belső béke, belső béke, belső béke. Mint a Kung-Fu pandában. Aztán megismertem egy lányt, aki már többször járt Esztergomban a Búbánatvölgyben, de gyönyörű, beszédes neve is van a völgynek, ahol az Eredeti Fény Temploma áll. Rájöttem, hogy se narancssárga, se hajlongás, nevezzük inkább leborulásnak, mert az van bőven, de legkevésbé görcsölés. Persze ez a görcstelenítés nem ilyen egyszerű, de kezdeti célnak nem rossz. Voltam ott kétszer is hétvégi elvonuláson, amit mindenkinek tudok ajánlani nemre, fajra, vallási felekezetre, tököm tudja mire való hovatartozástól függetlenül. Menj el, már ha találsz szabad helyet és próbáld ki. Én rengeteget kaptam ott. Hogy mit kaptam? Érzést, kérdést, feltöltődést, összeroskadást, gyomrost. Rengeteg értékes dolgot. Volt, hogy akkora gyomrost szedtem be, hogy majdnem visszahánytam az ételt a tányéromba. Felismerések. Illúzióvesztések. Nehéz pálya. Egy nárcisztikusnak pedig hujjujujjj, de nehéz. Aztán lejöttem a hegyről és futottam harminc kilométert. Jó, húszakat addig is tudtam, de a harminc az más kávéház. Egyszer jött össze, a templomból való lejövetel másnapján. Hát ez van. Persze ott mindig mást kaptam, mint amiért mentem. Én a templomokkal már csak így vagyok. Ti nem? A katolikus templomban mikor a feleségemet kértem, akkor egy másik lányt kaptam például. Vagy csak a könnyebb utat választottam? Mert a feleségemet már nem tudtam megetetni a hazugságaimmal? Talán igen.

   Tegnap a kisfiamat vittem randevúzni a közelbe és ha már volt szabad három órám, hát elautóztam a Búbánatvölgybe, a templomhoz. Kint ültem a kertben a virágzó fák alatt, hallgattam a madárdalt és az elvonuláson lévők az épületből kiszűrődő énekét. Aztán elindultam a főépületbe, mert már nagyon kellett pisilnem. Ahogy közelítek a bejárathoz, egy félreismerhetetlen hang kiszól a konyhából. Jó napot kívánok tiszteletes úr! Huhh. Még egy gyomros. Igen, ilyen is volt. Sapientia szerzetesi főiskola. Jelentkezés, sikeres felvételi. Az első tanítási napon rájöttem, hogy nem fogom tudni csinálni, mert akkor már elváltunk a volt feleségemmel és csak hétvégén találkozhattam a gyerekekkel és a suli is akkor volt. Amikor jelentkeztem, még házasember voltam.  Így viszont felálltam a tanteremben, elköszöntem és többet nem mentem vissza. Hú, de megy ez nekem! Egyszer igazán adhatna nekem valaki egy kitüntetést, a legtöbbet meglógott ember díját. 

   Szóval kiszól egy férfi a konyhából. Milyen kicsi a világ. Ő is szerette azt a nőt, akit én. Hát ledobtam a cipőmet és bementem hozzá a konyhára segíteni. Ő hamar eltűnt, én kicsit maradtam mosogatni. Be tudtam állni, mert az elvonulók közül az egyik srác hiába jelentkezett konyhai munkára, végül nem ment el. Valami Zsolt. Köszi Zsolt, hogy csináltál nekem helyet, szükségem volt rá, tényleg köszönöm. Csendes elvonulás volt éppen, így senki nem szólt senkihez. Milyen gyönyörű is tud lenni a csönd és milyen hamar rájön az ember az üres fecsegés feleslegességére. Mi mindent el lehet fedni az állandó beszéddel, zajjal. A Galaxis útikalauzban lamentálnak a földönkívüliek, hogy vajon miért beszélnek az emberek állandóan. Az egyik megközelítés szerint azért, mert ha befognánk a szánkat, akkor elkezdene működni az agyunk. Szerintem ez abszolút reális forgatókönyv. Nekem lehet, hogy akkor indulna be, ha abbahagynám az írást. 

Ez a poszt most pontosan így sikerült, és nem másképp. 😊

Érdemes elolvasni az első írást ezen a blogon, a "Használati utasítást." Sokat segít.

https://egynarcisztikusgondolatai.blog.hu/2024/02/27/hasznalait_utasitas_a_bloghoz_illetve_a_szerzohoz