Egy csodaszép fénykép, a boldog családról. Egymásra nevetve és egymásba kapaszkodva néznek a kamerába testvérek, unokatestvérek, apukák, anyukák. Mindenki boldog és mindenki ott van. Csak én nem vagyok ott. Valahogy megint nem. A nővérem ucsitesó fotózást szervezett a gyerekeknek karácsonyra, aztán a kör valahogy kibővült és ott voltak barátok, barátnők, szülők, nagyszülők. Én ezt az elkészült fényképekről tudtam meg, mármint a kibővülést. Hogy nem csak a gyerekek fényképezkednek, hanem az egész család. A család Balázstalan része. Engem valahogy nem hívtak meg. Mikor döbbenten és a sírás határán állva nézem a képeket, csak rácsörgök a nővéremre és megkérdem, hogy ez mégis hogyan alakult így? Pár perc támadás és értetlenkedés után, nálunk ugyanis általános a családban, hogy senki nem ismeri el a hibáját, hanem rögtön átmegy támadásba, ha valami vaj van a füle mögött, csak kiböki nővérkém, hogy nagyon sajnálja, egyszerűen elfelejtettek nekem szólni. Hogy eszébe sem jutott, hogy nekem nem szóltak. Hát ez remek. Addig sem gondoltam, hogy szándékosan nem hívtak, pontosan tudtam, hogy a kisgyerekkorom óta folyamatosan körülöttem ólálkodó szellem dolgozik ismét. Az értéktelenség, szerethetetlenség és észrevehetetlenség szelleme. És milyen ügyesen teszi a dolgát ez a belső hang! Azonnal érzem, hogy én nem érek semmit, a családomnak sem érek semmit. És kezd úrrá lenni rajtam az önsajnálat, amely aztán ha kitör, akkor mindenkit kinyírok magam körül.

Úgyhogy stop. Nem hagyom magam. Nem fogom sajnálni magamat, mert nincs miért. Nem én nem veszem észre a szeretteimet, hanem ők vakok. Én kurvára látható vagyok annak, akinek van szeme. Akinek pedig nincsen, az magára vessen, ez nem az én felelősségem. Tőlem a család pont egy közös vacsorát kapott karácsonyra egy csodálatos vendégházban. Hogy együtt legyünk, közös élményeket gyűjtsünk, megélhessük egymást. Valahogy nem felejtettem el meghívni senki sem.  Milyen érdekes, senki sem fogja utólag megtudni, hogy a többieket megvendégeltem. Valahogy ez tűnik nekem normálisnak. Viszont amellett nem mehetek el szótlanul, hogy én pontosan így lettem narcisztikus. Gyerekkorom óta érzem feleslegesnek magam a családomban. Ahogy most elfeledkeztek rólam, így felejthettek el kiskoromban is, és önvédelmi mechanizmusként kialakult egy működési módom, amelyben engem nem bánthat senki, a nárcizmus.

Sokan lehetnek így vele, biztosan mások is elkezdenek dolgozni magukon és én is non stop önvizsgálatban élek, hogy fülön csípjem az önsajnálat-önvád szellemét, amely folyamatosan leértékel.

És most karácsonykor nem leszek néma, depressziós, agresszív köcsög. Csak megélem, hogy ott vannak a szeretteim. Egészséges léleknek ez nem nagy szó, nekem felér egy maratonnal. Hát akkor fussunk…:-) !

Ne felejtsd, minden amit leírtam, lehet tévedés is.

Balázs