Már éppen kezdtem azt hinni, hogy az én fene nagy önismeretem hű de magas fokra hágott, mikor Vanessza olyat mondott, hogy a fal adta a másikat: Tudod Balázs, szinte napra pontosan kiszámítható vagy. Közel két hónapja vagyunk megint együtt, már beindult benned a leértékelési folyamat, amely során megalázol engem és elkezded lebontani az önértékelésemet. Amikor ezt már nem bírom tovább, ez kb még egy hónap és beszólok neked, akkor fogsz lecsapni a kínálkozó alkalomra és újból kifutsz a világból, egyszerűen kilépsz a kapcsolatunkból. Megdöbbentem ezt hallva. Hogy én? Hogy én leértékelnélek? Ki hallott már ilyet? Persze jól felháborodtam. Felháborodtam, de aztán lehiggadtam. Tényleg, basszus, teljesen igaza van. Ahogy nem figyeltem kicsit oda, hátulról, alamuszi módon, újból dolgozni kezdett bennem a nárcisztikus köcsög. Mint egy herpesz. Mert akiben egyszer a herpesz valahogyan kialakult, abban ott lappang és várja a kínálkozó alkalmat, lelkiállapotot és csiribí-csiribá, elő is bukkan. Buzi herpesz, buzi nárcizmus. Félreértés ne essék, az én szóhasználatomban a buzinak semmi szexuális irányultságra vonatkozó jelentése nincsen. Írhattam volna azt is, hogy anyaszomorító, vagy éppen átkozott, de ez most éppen így sikerült, hát magyarázkodhatok.   Nem vagyok megint PC.

   Szóval azt hiszem, hogy elbíztam magam, de alaposan csalódnom kellett. Szerencsére Vanessza ezt pontosan meg tudta és merte fogalmazni, így tartva tükröt, hogy megcsodálhassam fancsali fizimiskámat. Szóval Bazsi, van még hová fejlődni. Amit felfoghatok éppen jó hírnek is. Hajrá!

   Másvalami. Tegnapelőtt írt a nővérem egy rövid, de annál felcsigázóbb üzenetet: Öcsi, hipnoterápián voltam, beszélnünk kell! Nafene. Csak nem derült ki rólam, hogy még nagyobb disznó voltam kiskoromban, mint ahogy gondoltam? De nem, egészen más dologra derült fény a terápiában. Szegény nővérkém egyszer csak azzal szembesült, hogy anyai nagyszüleinktől kapta meg gyerekkorában a feltétel nélküli szeretetet. Nem pedig otthon, a szülői házban. Ezt így ötvenpár évesen felfogni nem könnyű dolog, persze Dorka azért számíthatott valami hasonlóra. Mondjuk elég végig gondolni, hogy ő már 17 évesen eldöntötte, hogy külföldre megy egyetemre és azóta kis túlzással vissza sem nézett. Valamiért nem akart otthon maradni. Azt azért nem árt megjegyezni, hogy amikor ő tizenhét éves volt, akkor még a Magyar Népköztársaság állampolgára volt és éjszakákat állt az olasz nagykövetség előtt vízumért, valutakeretünk volt és március tizenötödikén nem mehettem focizni a térre, nehogy ki tudja mi legen belőle. Szóval akkoriban még nem volt szokás külföldre menni suliba, vagy éppen kávéházat nyitni Bécsben. Egy ilyen vállaláshoz jó ok kellett és nagy belső indítóerő. 

   Hogyan érintetett meg engem az, hogy nővérem nem kaphatta meg otthon azt a lelki táplálékot, amely a legfontosabb tartást adja meg mindannyiunknak? Nem különösebben lepődtem meg, hiszen én magam is tizenöt éves koromban már minden pénteken átmentem a nagyszüleimhez és csak vasárnap mentem onnan haza. Valahogy ott voltam igazán otthon. Akkoriban ezt úgy magyaráztam meg magamnak, hogy ott vannak a barátaim és emiatt buszozok ki Jancsi nagypapákéhoz. Talán nem véletlenül kerestem ott barátokat magamnak basszus.  Szóval mikor Dorka kibökte, hogy igazából ő ott volt otthon, annyit csak tudtam mondani: Üdv a klubban tesó!

   A blog egyfajta terápia számomra, amit a nárcizmusom miatt csinálok, ezt jó ha tudod, ha értelmezni próbálod e fentieket.

Balázs