Kaptam egy levelet a minap. Ha ez nem történik, akkor valószínűleg nem írok most, mert a mindennapi történések alaposan kiütötték a fejemből a korábbam olyan fontos tevékenységemet, a blog írását. Hogy mi állt a levélben, az talán kevésbé fontos, de azért elárulom: egy narcisztikus sorstársam kért, hogy amennyiben lenne még írni valóm, hát ne tartsam magamban. Olyan megszámlálhatatlanul sok levelet nem kaptam még a blogról, csak ezt az egyetlen egyet, mégsem feltétlenül a levél tartalma volt, ami írásra késztetett, sokkal inkább a feladó neve, pontosabban nick neve: senki. Nem magyarul írta a nevét, hanem idegen nyelven, de ez valószínűleg mindegy is.  Ennél beszédesebb, árulkodó nevet nem is adhat magának valaki, aki fájdalmasan elhagyatottnak, szerethetetlennek érzi magát. Nagyon sajnálom, hogy így érzel és szeretnélek bíztatni, hogy amennyiben még nem fordultál szakemberhez, hát menj el valakihez, aki segít megérteni, hogy baromira jó dolog, hogy vagy ezen a világon. Én is yg éreztem, de most éppen érzem magam valakinek, nem is akárkinek. :-) Én Mikó Krisztához fordultam először és nagyon sokat köszönhetek neki, bátran ajánlom. Nem állítom, hogy én a nap huszonnégy órájában stabil lennék, bizony sokszor elfutnék szégyenemben a világ elől, de mostanában hamarabb kapcsolok, hogy ez egy beteg működés, inkább végig gondolom, hogy miért érzem magam éppen nyomorultul. Többször végig tudom gondolni a másokban zajló folyamatokat, érzéseket, így kevesebb az értetlenség, meg nem értettség érzése. Azért persze előfordul.

   Ma például ünnepi ebédre mentünk anyuékhoz, ami azon túl, hogy anyáknapi ebéd, ma tartottuk Adél lányom és Marci fiam szülinapjait is. Ahogy reggel készülődünk Vanesszával, egyértelművé válik, hogy csak órás késéssel fogunk tudni odaérni. Miközben tudom, hogy anyuéknak és sajnos nekem is valahogy komoly becsípődésem a megbeszélt időpontokhoz való kényszeres ragaszkodás. Tudtam, hogy anyu megsértődik ha nem vagyunk ott ebéd előtt jóval, de Vanessza csak tesz-vesz a lakásban, az indulás ideje nemhogy közeledne, de szinte távolodik. Egyértelműen szabotálja az indulást. Ahogy nő bennem az indulat és a pánik, rájövök hogy az egész nem tudatos a részéről. Egyszerűen irtózik attól, hogy abba a közegbe menjen, ahol annyiszor került miattam megalázó helyzetbe. Szegénykém egyáltalán nem szabotál, hanem sokkal inkább fél a kényelmetlen, méltatlan helyzettől. Menekül. Felveti, hogy ha ilyen türelmetlen vagyok, akkor menjünk oda Marcival nélküle. Persze nem megyeünk. Ma már nem. fél éve én sértődtem volna meg és duzzogva mentem volna nélküle, hogy aztán fagyos hangulatban találkozzunk ebéd után újból. Persze most is pikírt stílusban szóltam neki vissza, amit duplán szégyenlek, mert Marci is hallotta, szóvá is tette nekem.

   Szóval most itt tartunk. Terápiába járok, de a napi 0-24 hivatásos nárcizmus elleni kommandó helyett törekszem egy normális életre, annak tudatában, hogy lakik bennem egy arrogáns faszfej/sebzett gyermek, a megfelelő aláhúzandó, akit csak megcirógatni szabad, de szabadjára engedni nem. Érdekes, Marci fiammal is hasonló a helyzet, túlságosan megengedőek vagyunk vele, ő is szabadon tombol. Úgy látszik, megint tükör a kis drágám.

   Ne feledd, minden amit itt olvastál, lehet tévedés is. Balázs