Talán Kétezertizenegyet írtunk. Ahogy a napi rutint követve az iskola felé tartottunk a gyerekekkel, bekapcsoltam a rádiót. Kis városom helyi rádióállomásának hullámhosszára tekertem, nehogy lemaradjunk a lényegről. A hírek után kell, hogy megvalósuljon a kis cselszövésem, izgultam is rendesen. Aztán csak elfogytak a politikai, gazdasági és sportesemények is, és ismét megszólalt a bemondó hangja. Figyeljetek, csak gyerekek! szóltam hátra. Duruzsol a rádió: egy zeneszámot nem csak kérni lehet, hanem ki is lehet azt érdemelni. Így tette azt Máté is, aki tegnap ötöst kapott az iskolában. Neki kérte édesapja a kedvenc zenéjét, az AC/DC-től a Big Gun című számot, hallgassuk hát mindannyian, gratulálunk Máté az ötöshöz! Így történt, hogy Kecskemét teljes lakossága, valószínűleg a rádió történet során először, a reggeli hírblokk után nem valami tingilingi, romantikus zenét hallgatott, hanem kőkemény rock-ot. Máté pedig a rövid kis haját rázva ment iskolába, a világ legboldogabb embereként. Persze egy ötös sokaknak nem nagy szám, az emberek többsége szerencsére nem is érti, milyen nehéz valakinek helytállni az iskolában, ha a figyelme folyamatosan ezerfelé kalandozik, a koncentrációt csak hírből ismeri. Ma már tudom, hogy ő is és én is figyelemzavarosak vagyunk, de az én koromban ezt úgy hívták: buta gyerek. Egy butának kikiáltott gyerek pedig bezárkózik és ezerféle módon próbál kompenzálni, egyesek kicsit nárcisztikusok lesznek például.
És most megint üvölt az Ac/DC, Máté mellettem tombol. Borostás arca megfeszül, hosszú haja csapzott az izzadságtól. Nyakán kidagadnak az erek, ahogy fejét hátrahajtva üvölti a szöveget Brian Johnsonnal együtt, meg persze velem. Izmos karja a magasban a feje fölött, úgy csápol. Vagy tíz kilogrammal nehezebb mint én, pedig az én pocakom mintha növekedne, rajta pedig egy csepp zsír sincs. Hogy tett szert ennyi izomra? Ez nem fair. Az autós iskolába-menetel óta eltelt vagy tizenöt év. Tizenöt olyan év, amelyek alapjában forgatták ki az életünket, de most mégis itt vagyunk. Együtt. Ahogy befutottunk Bécsbe a koncertre, megkérdezte tőlem: tudod Papa, mióta várok erre a napra? Nevetnem kellett. Persze, hogy tudom Muki, persze hogy. Együtt vártuk, noha nem is reméltük, hogy ez megvalósulhat. Aztán idén januárban megláttam a neten, hogy Bécsbe jön a banda. Beírtam a keresőbe, hogy Bécs, Ac/DC és az első honlapon vettem négy jegyet, két ökör áráért. A nagy boldogságomban elfeledkeztem minden elemi óvatosságról, csak másnap néztem meg a honlap értékelését? 1,8, jaj. Félve pislogtam a kommentekre, amelyektől aztán az élettől is elment a kedvem. Mindenki szidta az oldalt, nem győzték hangsúlyozni, hogy ez egy lehúzás, senki ne vegyen itt semmit! Na, ezzel én jól elkéstem. Letettem a koncertről, szóltam a gyerekeknek, hogy bocsi, vaklárma volt, apátok egy debil. Aztán egy hónap múlva jött a postán egy levél Ausztriából. Kinyitom. Hát benne van négy jegynek látszó tárgy. De vajon eredeti-e? Be tudunk-e vele menni? Ilyen kételyek között mentünk ki Bécsbe a hétvégére. Egy kis Vidámpark és koncert, ha beengednek. Hát beengedtek. Köszönöm Istenem! Persze nem közvetlenül a színpad elé, ahová kértem a jegyet, hanem kicsit hátrébb, de kit érdekel? Ha hagytam magam átverni, hát átvertek. Ez a karma nem? A tettünk és annak a következménye. De bementünk a koncertre. Bementünk, bementünk, bementünk. 😊
A figyelemzavarom azért vicces dolgokat okoz. Az étterembe az érkezésünk előtti hétre foglaltam asztalt, a navigációba rossz címet ütöttem, meg ilyesmi. Azért éhen nem haltunk és mindenhova odaértünk. A Vidámpark amúgy állat volt. A fiúk elmondhatatlanul élvezték, én pedig újra és újra kiálltam küzdeni a tériszonyommal. Hol pörögve a magasban, hol fejjel lefelé lógva. Egyszer úgyis kifogok rajta!
