Megint egy évvel öregebb lettél és bölcsebb is talán… Azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy ötven évesen pont annyira vagyok bölcs, mint negyvenkilenc évesen voltam, amennyiben ez az én intelligencia szintem bölcsességnek tekinthető. Viszont sokkal tudatosabb vagyok. Jobban értem magam, mint korábban és ez nagyon nagy szó. Persze azért néha meg-megzuhanok és magam számára is érthetetlen apátiába süllyedek, viszont ma már ezért nem vádolok másokat. A minap is nagyon elszontyolodtam, de ahogy befelé néztem, hamar megvolt a baj forrása. Nehéz az elválás a gyerekektől és minél többet vagyok velük, annál nagyobb az üresség, amikor becsukódik mögöttük az ajtó. Ilyenkor elkezdem magamat hibáztatni, amiért nem lehetek velük, és beindul az önmarcangolás. Most együtt töltöttünk pár napot mindhárom gyerekkel, plusz a nagylányom barátjával, és a nyaralás minden percét igyekeztem megélni. Nem telefont nyomkodni, nem az éppen máshol lévő kedvesemmel cseverészni naphosszat, hanem benn lenni a pillanatban, megelégedni azzal, ami éppen akkor és ott van. Persze hiányzott Vanessza, de ha ő velem lett volna, akkor igyekeztem volna mindenkinek megfelelni, így, hogy csak a srácokra kellett koncentrálnom, könnyebb volt a helyzetem. Hálás vagyok, hogy ezt megérti. Amúgy ez a pillanatban való jelenlét nekem nagy odafigyelést igényel, sajtkukacként mocorgok ki a jelenből, valami távolt, valami jobb dolog után kutatva, mint ami éppen adatik. Közben persze azt tanítom a gyerekeknek, hogy értékeljék a pillanatot. Talán nem hiteles a tanításom…

Viszont tényleg ötven lettem. Hát ez marha jó! Nem csak azért, mert az áltsulis ötszemélyes bandánkból ketten meghaltak, ketten pedig börtönben ülnek, hacsak nem szabadult egyikük már, de alapvetően azért, mert nagyon jól érzem magam a bőrömben. Azt hiszem, hogy kicsit nyomasztott engem ez a „hamarosan ötven leszek” dolog. Vanessza szerint nem kicsit nyomasztott, hanem elkezdtem százéves emberként viselkedni, állandóan nyavajogtam, hogy itt fáj, ott fáj, juj de öreg vagyok is én. Szóval ment a pánik. Mint az éveredforduló előtti szitu, a számítógépek dátumaival kapcsolatban. Hogy majd minden gép leáll, mert nem tudja majd megkülönböztetni az 1901-et a 2001-től, hiszen a programozók csak az utolsó két karaktert használták az ezerkilencszázas években a dátumozásra. Aztán mi baj lett? Semmi. Az én szülinapom kapcsán sem. Sőt. Annyi szeretetet kaptam a szülinapi bulimon, hogy azóta is csak pislogok. Olyan sok baráttól kaptam közösen eltöltött időt. A pecásoktól közös pecát, a vadászoktól közös vadászatot, a békésebbektől közös társasjátékozást, bortúrát, vagy éppen őrült római vakációt. Mit érez ebből a nárcisztikus? Hogy mégis szerethető. Hogy értékes. Mert ezek az emberek vele szeretnének lenni. Mivel magától erre nehezen ébred rá, számára ennél szenzációsabb érzés nincsen a világon.

Hallod anyu? Mások szeretnek velem lenni és nem csak kritizálnak! Valahol ez az érzés, ami eltölt. Persze ahogy figyelem magamat, meg kell állapítsam, hogy halványodik az értéktelenségembe vetett hitem. Ötvenévesen azért ennek lassan ideje is volt.