Mai írásomban az egyik kedvenc versemen keresztül próbálom megmagyarázni a nárcizmus mibenlétét.

  Kezdetnek olvasd el kérlek ezt a verset. Nekem egy olyan nő mutatta meg, aki tudtomon kívül és akaratom ellenére indított el az önismeret útján. Köszi Judit, ezt is köszi. A vers olvasása nem nagy meló, ha csak átfutod fél perc, amennyiben magadban értelmezed is, akkor akár egy-két perc is lehet a ráfordított idő, szerintem megéri az extra harminc másodperc.

Weöres Sándor: Ki minek gondol, az vagyok annak

Ki minek gondol, az vagyok annak…
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
Te vagy magad, ki e jelet vonja.
 
S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
Mert fénye-árnya terád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt sajátmagadról.
 
Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.
Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.
 
Szemem tavában magadat látod:
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.

    A felnőtt, egészséges énemnek ez a vers azt üzeni, hogy mi emberek egyrészt azt látjuk bele a másikba, amit kezdetben gondolunk róla és csak azokat a tulajdonságait, tetteit vesszük észre, amelyek alátámasztják az előfeltevésünket, másrészt pedig, és ez a nehezebb ügy, a másik oldalon tényleg úgy kezdünk el viselkedni, ahogyan azt elvárják tőlünk kimondva, kimondatlanul. Na és ez az, amit mi nárcisztikusok túltolunk, nem kicsit. Mi nem úgy VISELKEDÜNK, mi megpróbálunk azok LENNI. Érted a különbséget? Mivel nem tartjuk magunkat szerethetőnek, megpróbáljuk kitalálni, hogy Te mit szeretnél látni amikor rám nézel és kaméleon módon olyanok leszünk. Én legalábbis. Ez hol játszi könnyedséggel megy, hol pedig görcsösen, erőlködve.

   Én például ki nem állhatom az operákat és azokat a kényelmetlen operaházi székeket, de ha Te Wagner imádó vagy, egyszer csak azon kapom magam, hogy éves bérletért állok sorba remegve és minden erőmmel megpróbálom szeretni a kövér nő produkcióját, aki csak nem hagyja abba az éneklést, hiába áll ki a hátából egy kés, amely nyilvánvalóan megsebezte a mellüreget, átszúrta a jobb tüdő lebenyt, légmellet kellett volna kialakítson, így a nőci, akit a nagy testsúlya miatt valószínűleg lélegeztetni sem lenne könnyű ha egyáltalán bejut a kórházba, a színpadon kellett volna megfulladjon számos sorstársam legnagyobb megelégedésére. Ehelyett énekel. De én próbálom szeretni, mert azt tanították nekem kiskoromban, hogy Te csak akkor fogsz engem elfogadni ha mindenben megfelelek neked, amúgy, ha csak magamat adom akkor nem. Pedig simán lehet, hogy neked ezerszer jobb lenne a kedvenc barátnőddel menni, akivel évtizedek óta nem hagytatok ki egy előadást, de én próbálok mindenben megfelelni, emlékszel: szemed tavában kutatom magam, mert csak ott láthatom magamat.

    Vegetáriánus vagy lelkiismereti okokból? Tuti, hogy a vadász puskáim ott fognak porosodni a szekrényben, elő nem veszem őket, talán anyu a kedvenc tatár beefsteak-em helyett is majd répa főzeléket készít, mert a húsevés gondolatától is feláll a szőr a hátamon. Persze a te kedvedért. Anyu amúgy nem darálja a húst a tatárhoz, hanem borotvaéles késsel nyesi apró darabokra. Nyami.

   Ha kellő önismerettel és belső tartással bíró partner mellett próbáljuk ezt a nárcisztikus színjátékot megtenni, akkor egy idő után elkerülhetetlen, hogy a partner száját elhagyja az a mondat, amit én először Judittól hallottam: Én nem ismerlek Balázs. Nem ismerlek, mert te sem ismered magad. Szerepet játszol, mintha több személyiséged lenne. Zuhansz egyikből a másikba. Melyik vagy te? Szerintem egyik sem. Légy önmagad! Ne játssz szerepet!

   Egy nárcisztikustól ennél sokkal nehezebbet nem kérhetett volna és egy nárcisztikus ennél durvábban nem szembesülhet. Persze akkor én nem is szembesültem, mert hülyeségnek tartottam az egészet, letagadtam és átmentem vádaskodásba. Így az említett hölgyet nem láttam két éve. Probléma megoldva Balázs módra. Én most szembesülök, hiszen most kezdem megérteni magamat.

   Találtam egy képet a kiskori önmagamról, az a kezdő képem a telómon. Ha valaki megkérdezi, hogy melyik gyerekem az, én megmondom az igazat, az ott én vagyok. Még soha, senki nem merte megkérdezni, hogy ugyan miért nézegetem magam? Gondolatban azonban könnyen lehet, hogy a kérdező véleményt formál: micsoda nárcisztikus köcsög, még a telefonján is magát nézi! Ha tudnák. Persze, tényleg nárcisztikus köcsög, de kurvára nem azért nézegeti magát, mert el van telve magától, hanem azért, hogy meg tudja szeretni azt az ábrándos tekintetű kisfiút, aki ránevet a képről és akinek a mosolya mögött tengernyi fájdalom van. Én csak tudom, ebben a tengerben úszom.

   Minden, amit a blogon olvasol lehet tévedés is. Balázs

Érdemes elolvasni az első írást ezen a blogon, a "Használati utasítást." Sokat segít.

https://egynarcisztikusgondolatai.blog.hu/2024/02/27/hasznalait_utasitas_a_bloghoz_illetve_a_szerzohoz