Logikusnak tűnik, hogy ha egy szülő nárcisztikus, akkor az általa nevelt gyerek is hasonló mintát, hasonló programot követ, így nárcisztikus lesz, eleve elrendeltetve. Logikusnak tényleg logikus, de nem feltétlenül igaz. Hiszen az azonos szülők által nevelt gyerekek sem feltétlenül azonos módon reagálnak az őt ért hatásokra, illetve egyáltalán nem biztos, hogy a szülők azonos módon fordulnak a két gyerekhez. Ezen nem azt értem, hogy az egyiket szeretik, a másikat pedig nem, de a két vagy több gyerek, hacsak nem ikrek, eltérő időszakban, a szülők eltérő élethelyzetében születnek meg, így jó eséllyel eltérő tapasztalati, tudatszinten mozgó szülőket kapnak, vagy éppen más neműek, más programokkal. Meg még ezer oka lehet, amiről nekem fogalmam sincs, lévén hogy nem terapeuta vagyok, hanem tolmács, fordító, targoncás, kereskedő, cégvezető, nem utolsósorban pedig nárcisztikus.

  Itt van a nővérem és az én esetem. Ugyanaz a két szerető szülő nevelt fel bennünket, mégis én elég sok nárcisztikus vonást hordozok, nővérem lényegesen kevesebbet, ha egyáltalán. Korábban már írtam arról, hogy szüleink mindent beleadva szeretnek bennünket, de amit ők kaptak otthonról a szülőktől, az nem sok gyengéd, feltétel nélküli kapcsolódást tett lehetővé számukra. Emlékeim szerint nekem soha nem mondták, hogy ilyen vacak, olyan vacak vagy, csak a sorok között olvasva kaptam az ívet, lásd előző írásom. Nővérkém viszont, ezt pont tegnap beszéltük meg, rendszeresen lett lusta, önző gyereknek kikiáltva. Ehhez képest az önértékelése nem sérült, legalábbis ő értékes, egész embernek érzi magát, amit én még ma is csak az erős pillanataimban mondhatok el magamról. Mondjuk autoimmun betegséggel, meg jó pár lelki eredetű, műtétet eredményező gerinc és váll ízületi kórsággal él együtt a tesóm. De nem nárcizmussal. Ezt azért merem viszonylag magabiztosan leírni, mert nagyon nyílt, őszinte kapcsolatban él a gyerekeivel és a legnagyobb szarságot is megbeszélik egymással. Édesanyám folyamatosan áldozat szerepben tetszeleg, erre van egy tüneményes példám, mindjárt elmesélem, csak előtte befejezem az előző gondolatmenetet. Szóval anyu olyan típusú nárcisztikus, aki folyamatos lekifurdalásban tartja a szeretteit és nővérem gyerekei szerint ez megvan az édesanyjukban is, de csak nyomokban. Tehát a minta ott van, de tudatos munkával ezt sokszor le lehet győzni. Ha nyakon csípi az ember a mozgatórugóját, időben le tud állni. Szerintem minden siker hatalmas siker, még akkor is, ha több kudarc követi. Annyira berögzült mintákat kell meghaladni ilyenkor, hogy minden apróságot meg lehet süvegelni.

  De hogyan kelt lelkifurdalást egy tüneményes nagymama, aki titkos boszorkánykonyhájában kever furdalás-koktélt? Elmesélem. Pár hónapja hívtam fel anyut és nagyon vigyázva minden szavamra, nehogy bármi feszkó legyen, beszélgetni kezdtünk. Elmeséltem, hogy Adél lányom beköltözött egy szép lakásba. Anyu hamar rájött, hogy ugyanebben a budapesti gangos házban élt az ő nagynénje több évtizeddel ezelőtt és én is kis iskolás koromban, a nyári szünetben párszor eltöltöttem ott néhány napot, amíg szüleim dolgoztak.

-Tényleg, csapok a homlokomra képzeletben, emlékszem! Ahogy bemegyünk a lakásba, jobbra volt a konyha, szemben a nappali. Koloniál bútorok, sok Albatrosz kiadású, sárga krimivel. És a szekrényekből áradó naftalin szaggal. Tudod anyu, az a büdös molyirtó, amit régen az öregasszonyok használtak. Aztán másról kezdtünk el beszélni és végül tök jó hangulatban tettük le a telefont. Igen ám, de mikor pár napra rá felhívtam anyut, elcsukló hangon közölte, hogy én mennyire megbántottam. Mivel telefonon beszéltünk, nem láthatta, milyen értelen fejet vágtam erre a mondatára. Nagyon hülyén nézhettem ki a fejemből. A következő dialógus zajlott le.

-Mivel bántottalak meg?

-Azt mondtad, hogy én büdös vagyok, és ez egyrészt nem igaz, másrészt nagyon gonosz dolog volt tőled.

-Mégis mikor mondtam neked, azt, hogy büdös vagy, miért lennél büdös?!

-Azt mondtad, hogy a nagynénéméknél büdös öregasszony szag volt, tehát szerinted az öregasszonyok büdösek, és logikus, hogy mivel én öregasszony vagyok, szerinted én is büdös vagyok.

Na erre tényleg nem tudtam mit mondani. A nagynéninél negyven évvel ezelőtt terjengő naftalin szagból anyu levezette, hogy szerintem ő ma büdös. Majd rátett még egy lapáttal.

-És amúgy is észrevettem, hogy jóideje nem adsz puszit az arcomra, csak a fejem búbjára. Tudom, hogy azért, mert büdösnek tartasz.

-Anyu, a COVID idején szoktunk erre rá, nem emlékszel? A párszor nektek vitt ételt is a kerítésre akasztottam fel amíg pánikoltunk, nehogy bevigyek valamit hozzátok és miután már be mertem menni, akkor kezdtünk el ilyen fejbúb puszikat adni.

Stb, stb. Szerintetek bármiben meg lehetett győzni? Vagy szerette volna, ha meg tudom győzni? Dehogy is, akkor ugrott volna az áldozati szerep. A dologban az a nehéz, hogy teljesen felesleges megpróbálni vitatkozni vele, mert amit mond, ő tényleg azt érzi igaznak. Valahogy az ő programja így működik. Értem én, hogy van ilyen nárcizmus is, csak ezzel nekem annyi a gondom, hogy mindezt 50 évesen fogtam fel és most nagyon nehéz mindezt szeretettel kezelni, nem pedig dühhel, haraggal. A negyven évvel ezelőtt traumatizált kisfiú érzéseit érzem és próbálok egy ötvenéves férfi logikájával érvelni. Kívülről nézve marha vicces lehet. Mondjuk felrúgom, aki kinevet.

Mindegy, ez az én életem, csak azért írom le, mert felidézve az emlékeket ezt-azt megértek és tudatosabban tudok magamra nézni. Egy fokkal. Vagy mondjuk inkább fél fokkal.

És ne feledd: mindaz, amit itt olvastál, lehet tévedés is.

Ne feledd kérlek elolvasni a blog legelső posztját, a használati utasítást. Sokat segít.