Egy nárcisztikus és a logika
Sokszor kérdezik, hogy vajon a jövőbe látok-e. Mert sokszor elég jól megmondom, hogy mégis mikor, mi várható. Persze egyáltalán nincs jóstehetségem, ha lenne, hát nem csináltam volna annyi marhaságot az életemben. Szeretem az embereket, már akit, de ez érzelmek valahogy addig-addig keveregnek bennem, amíg robbanásszerűen nem törnek ki, a „normális”, hétköznapi szeretet-harag bennem ragad, aztán árvízszerűen borít el és ki mindenkit, aki a közelemben tartózkodik.
Kislányom kórházba került a múlt héten. A kislány persze felnőtt, önálló nő már, de ez nem változtat a kislány státuszán a szememben. Az éjszaka közepén hívott sírva, hogy nagyon rosszul van. Nem szaporítom a szót, kórházról kórházra, orvostól orvosig rohangáltunk, pedig több orvos barátunk van. Aztán persze csak lejöttünk Budapestről a mi kis városunkba, hogy mégiscsak helyben legyünk. Több átvirrasztott éjszaka és átizgult nappal után kérdezte meg Vanessza, látva a folyamatos kínlódást, hogy mégis, mi várható a lányom betegségével kapcsolatban. És akkor én soroltam, a legjobb forgatókönyvtől a legeslegrosszabbig. Épp sétáltunk az utcán, kezén fogva. Ő egyszer csak megállt, felém fordult és döbbenten kérdezte: Te hogy vagy képes ilyen tárgyilagosan beszélni ezekről a dolgokról, ilyen hidegen? Mit mondhattam volna? Ez a nárcizmusom „pozitív oldala”. Egyszerűen egymás után rendezve az ismert tényeket, gépiesen, minden érzelemtől elvonatkoztatva ismeretetem a várható következményeket. Mint ahogyan jósolni szoktam. Hiszen jósolni mindenki tudna, ha nem az érzelmeire hallgatna, hanem a történéseket lecsupaszítva a vágyaktól és az ítéletektől, kizárólag a tényekre koncentrálna.
Ma a tündérkémet kiengedték a kórházból, így már tudok sírni.
