Írtam a múltkorában a narcisztikus Húsvétjáról. A cikket még vasárnap írtam, aztán pedig mi következett vajon? A hétfő, Húsvét hétfő. Ami egy darabig pont úgy ment, ahogy gondoltam, pár kötelező locsolással, miközben az agyam azon pörgött, hogy vajon egyesek hogy vannak, kik locsolják meg, és ölelik meg. Nem tudtam nem észrevenni, hogy tényleg eszméletlenül hiányzik Vanessza. A nagy önsajnálatban kiültem a teraszomra pipázgatni, és egyszer csak jött egy üzenet Instán. Tőle persze, valami tipikus Instás/Facebookos közhely igazsággal, ami olyan nagyon oldalba vágja a hozzám hasonlókat. Hogy egy kapcsolatért tenni kéne esetleg, nem pedig eldobni a másikat, mint egy rongyot.  Pedig én olyan jó vagyok rongy dobálásban. Addig nézegettem, addig morfondíroztam, amíg végül megválaszoltam az üzit, aztán egy óra múlva már kint voltunk a telken és fát locsoltunk. Fát is. Végül is Húsvét hétfő van, vagy mi a fene.

   Ma színházba megyünk, egy nagyon fájdalmas darabot nézünk meg, Gázláng-betekintés egy mérgező kapcsolat mindennapjaiba-címmel. Hát, erről mesélhetnénk, színdarab nélkül is. Lehet, hogy rólunk szól. Szerdán pedig ha minden jól megy, elmegyünk együtt a terapeutámhoz. Mi fog ebből kisülni? Remélem, hogy csupa jó. Intő jel viszont, hogy ahogy feltűnt a Kicsim a színen, azonnal visszavettem a narcizmus téma olvasásából, előadások nézéséből, észrevehetően csökken a motivációm. Na, ebből lenne nagy baj, ha így menne tovább, hát oda kell tegyem magam.