Láttam én már jópárszor torz tükörképemet, például az Elvarázsolt Kastélyban, a megboldogult Vidámparkban. Ott hol égimeszelőt csinált belőlem a tükör, hol pedig seggdugót. De ilyen fájdalmasan betegnek sosem láttam még magamat, mint amikor az Eötvös 10 kulturális és közösségi térben bemutatott Gázláng, bepillantás egy mérgező kapcsolat mindennapjaiba című előadás során kaptam a képembe. A darab egy narcisztikus pasi párkapcsolatáról szól. Hát, ez a gyökér pontosan én voltam/vagyok. Úgy beszélt ahogy én, úgy gondolkodott ahogy én, úgy gesztikulált, mozgott, ahogy én tettem volna. Előre el tudtam mondani minden szavát, döntését, gondolatát és közben majd elsüllyedtem szégyenemben. Ha véletlenül kicsit jobbnak gondoltam magam a színpadi fickónál, hát elég volt a szemem sarkából oldalra sandítanom, ahol Vanessza ült és patakokban folytak a könnyei. Fogalmam sincs, mi tartja még mellettem, ha szerinte is olyan vagyok, mint az a faszfej a színpadon. Azt mondja, hogy a jó tulajdonságaim miatt reménykedik, hátha nem kapok agyfaszt minden három hónapban a jövőben és futok ki a világból, vagy ahogy ő mondja, bújok el a csigaházamba. Terápiára is eljött velem. Nagyon hálás vagyok ezért neki. Ezért is.

   De mit is csinált a színpadi emberke, mi az amit én is hozzá hasonlóan tettem a kapcsolataimban?

   Gyors használati utasítás kezdő narcisztikusoknak:

1. Nyűgözd le az áldozatodat. Színlelj karmikus kapcsolatot. Nem lesz nehéz, neked ez egy ujjgyakorlat.
2. Éreztesd vele, hogy nélküled mit sem ér az élete, hogy nélküled semmire sem menne.
3. Rombold porig az önbizalmát, közben sajnáltasd magadat és feltétlenül vádold folyamatosan a kapcsolat megrontásával és a köztetek kialakult feszültség okozásával.
4. Ha mindez megvan, akkor rúgd ki, vagy még jobb, ha addig kínzod, amíg ő rúg ki téged.
5. Miután szakítottatok, ólálkodj, sompolyogj és somfordálj körülötte a biztos távolból. Érezze a jelenlétedet, de ne közvetlenül. Csak gyáva, sunyi módon.
6. Ha mindez megvan, cserkéssz be egy új áldozatot.

   Ezt láttam a színpadon és én is ezt csináltam még a közelmúltban is. A nézőtéren alig láttam férfiakat. Vajon a nők, akik eljöttek mind áldozatok lehettek? Vagy köztük is voltak hozzám hasonló kannibálok? És én jutok-e egyről a kettőre a témában, nem hagyva rángatni magamat egy beteges működés által? Azt hiszem, hogy még nagyon vékony a jég alattam.

   Most egy darabig nem írok a blogon, mert úgy érzem, egyre inkább a nárcizmusom íratja velem a cikkeket, nem pedig valami terápia, netán segítő szándék. Ha elértem valamit ezen a téren, feltétlenül megírom, de ehhez a környezetem visszajelzése kell, nem pedig az én eltévelyedett agyam.

Balázs