Pontosabban az a kérdés, hogy pofozkodik-e? Gondolom nárcisztikusa válogatja. Én egyre kevésbé gondolom, hogy a nárcizmus meghatározó részem, de azért fél szemmel mindig odasandítok a bennem élő sebzett gyerekre, hogy nem akar-e tombolni. És ezt ajánlom minden ismerősömnek is. :-) Szóval a három gyerekem közül egyre emlékékszem, hogy megpofoztam volna. Persze a kislányom volt az áldozat a srácok közül a legkevésbé zsivány. Mégis rajta csattant az ostor, kétszer is. Félreértés ne essék, a bántalmazás minden faját elítélem, de valahogy mégis volt, hogy én is beleestem. A fizikaiba szerencsére csak kétszer, verbálisan viszont hajjajjajjj. De ezt hagyjuk, vegyük elő azt a két pofont.

   Pofon number 1: Kislányom olyan hatévesforma lehetett, mikor új biciklit kapott. Nosza, fel is pattant a nyeregbe és indult volna ki az utcára bringázni. Mondom is neki, hogy tekerj bátran, csak vegyél fel egy sisakot! Jött a flegma válasz, hogy ő ugyan nem vesz sisakot, mert lenyomja a haját. Megkértem vagy ötször, egyre határozottabban, de csak nem vette fel. Felvilágosítottam, hogy ha ilyen nagy lány már, akkor menjen tőlem ha akar, de ha elesik, még meg is pofozom. És a többi már sejthető. Nyelvét rám öltögetve kanyargott a ház előtt, addig-addig heccelt, míg keresztbe fordult az első kerék és taknyolt egy nagyot. Csatt. Persze nem volt nagy pofon és meggyőződtem róla, hogy az esésben nem sérült meg, de statisztikailag csak pofon volt. Persze makacs a csaj, utána sem nagyon vette fel a sisakot, csak ha ott voltam az induláskor.

   Pofon number 2: volt egy alapszabály a családban, miszerint csak akkor indultam el az autóval, ha a gyerekek már bekötötték magukat a hátsó ülésen. Addig vártam türelmesen. Mikor Lujzi már nagyobb volt, elmentem érte a suliba. Beült hátra mögém, kérdeztem, hogy bekötötte-e magát? Mondja, hogy igen. Oké, akkor indulunk. Nem jutottunk messze, az első zebránál ahol megálltunk, hogy átengedjük a gyalogosokat, a mögöttem jövő autó belém jött hátulról. Nem jött gyorsan, de látom ám, hogy az ütközés erejétől a lányom az üléstámlámnak csapódik. Hátrafordulok, hogy ugyan hogyan repült ekkorát, ha be volt kötve? Hát látom, hogy villámok sebességével, rémülten próbálja bekötni magát. A baleset után. Úgy ahogy voltam, az első ülésből fordulva, visszakézből szállt a pofon. Tudod, hogy miért kaptad? Tudom Papa. Akkor jó. De meg is halhattál volna, egy mozdulat megspórolása miatt. Torkomban dobogott a szívem. Nem magam miatt, az autó pláne nem érdekelt. De a kislányom. Azt hittem, hogy biztonságban van, hogy vigyázok rá. Amióta gyerekeim vannak, visszatérő rémálmom, hogy miattam esik bajuk.

Hát, így esett a két pofon.