Hollók

"A terepszínű ruhába öltözött kommandós arckifejezése egyáltalán nem fenyegető, sőt inkább barátságosnak tűnik. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy jobbkezes ember létére ballal nyúl az útlevelem után, ahogy belépek a brüsszeli reptér emberektől nyüzsgő indulási oldalára. Jobb kézzel nem nyúlhat, mert az a keze pisztolyának agyát markolja. Zavartan nyelek egyet a látványtól. Furcsa, félelemhez hasonló érzés bizsereg át rajtam.  Érdekes, hogy nem a lehetséges terroristáktól félek, akiket feltehetőleg a katonák keresnek, valahogy a katonák nyugtalanítanak. Nyomaszt, ahogy rám néznek, méregetnek. Mintha engem fenyegetne a jelenlétük. Besétálok a hetes kapu felé, ahonnan a járatom egyszer talán felszáll, megcsap a túlzsúfolt repülőtéren összesűrűsödött emberek jelenléte. Hús, izmok, csontok. Meg érzések. Meg tervek. Groteszk vigyorba húzódik a szám. Tervek. Egyszer azt hallottam, hogy úgy tudjuk legjobban megnevettetni Istent, hogy elmeséljük neki a terveinket. A körülöttem téblábolók is a jövőjükön aggódnak. Elérik-e a gépet? Nem kavarodik el vajon a gyerek valamerre, amíg az unalmas, várakozással terhelt percek, órák vánszorognak? Felesleges gondolatok, nem létező gondokról.

A hatalmas üveg portállal szemben találok egy műanyag széket, arra ülök. Itt fogok most unatkozni órákig, a menetrend szerint legalább két órát rostokolhatok. Az üveg túloldalán a végtelen repülőteret látom. A kifutópályán túl zöld mező, míg a szem ellát. A lábamnál hever a táskám és a fehér zacskók, amelyekben a vámmentes boltban vásárolt ajándékok lapulnak a család számára. Figyelek rájuk, nehogy valamit elveszítsek. Két zacskó és a kézi táskám. Nem mintha már számítana. Sós ízt érzek a számban. Vér. Talán megharaptam magam ebéd közben? Nyelvemmel körbe tapogatom belülről a számat, de sehol egy seb. Bolond gondolat, de mégis olyan érzésem van, mintha másvalaki vérét ízlelném.

Ahogy hosszasan bámulok ki a hatalmas ablaktáblán, egy távoli fekete pöttyöt látok meg, amint az égen közeledik. Lehetne repülőgép is, hiszen azok repkednek itt zajosan, de ez nem repülő. Egy madár közeleg lassan, néha ki-kitérve, de egyértelműen felém tart. Fekete. Erőltetem a szemem, hogy kivegyem a kontúrjait, milyen madár lehet? Ahogy közelebb ér, látásom hirtelen elhomályosodik. Könnyek szöknek a szemembe a felismeréstől. Holló. Egy rohadék holló. Mennyire utálom őket, az az érzésem, hogy üldöznek ezek a vesztett háborút idéző pokolfajzatok. Hideg gombszemükből áldozatok merev tekintete néz vissza rám. Háborúk, csataterek, lövészárkok mocskában kicsavarodva fekvő halottak, kiknek nemrégiben még csillogó szemére immár homályos fátyol borult. Pedig pár perce még terveik voltak nekik is. Ha másról nem is, hát a túlélésről. Aztán beindult egy kasza, mely kegyetlen, precíz suhintásokkal aratott. Golyó, szurony, kézigránát, harci gáz formájában. A nemrégiben még valósnak vélt problémáikkal foglalkozó emberek pedig csendesen borultak a földre, mint ősszel a sorsukat követő, hulló falevelek. Hát nem mindegy, hogy mit terveztek egy perccel azelőtt? Leveszem a szemem a közelgő madárról, inkább a körülöttem sertepertélő utastársakra próbálok koncentrálni görcsösen. Mi közöm azokhoz a hollókhoz? Ember vagyok, emberi gondok nyomasztanak, ez jár a fejemben.

A mellettem ülő lengyel nő keresztrejtvényt fejt. A világon nincs annyi mássalhangzó, amire neki hirtelen szüksége lett. Legalább egy órára lenne szüksége ahhoz, hogy befejezze a rejtvényt. Mi lehet a megfejtés? Egy vicc? Egy közmondás? Szívesen megkérdezném a nénit, de tekintetemet mágnesként vonzza magára az átkozott madár. Még mindig itt köröz.

Vajon hol lehet a párja? A hollók párban járnak, bárki megmondja. Életre szóló a halálmadarak kapcsolata. Hallom, hogy már rekedten hívja is a másikat. Fejembe hasít a fültépő korrogása, tépi az agyamat. Nem értem, hogy a reptéri lármán keresztül miként hallhatom rekedtes hangját. Szemmel láthatóan a többi utast nem zavarja, talán észre sem veszik, engem viszont megtébolyít. Kerüljön hát elő mihamarább az a másik holló és menjenek innét együtt! Hagyjanak engem szépen hazarepülni a családomhoz. Haza akarok menni.

Aztán a hívó korrogás minden egyéb hangot kizár a fejemből. Lüktetve visszhangzik a koponyámban, a fülsüketítő hang oda-vissza verődik a fejemben. Ájulás kerülget, a vér sós-vasas íze elborítja a nyelvem. Izmaim megmerevednek, tüdőm kitágul. Megtört tekintetű halottak merednek rám vádlón. Látom magam felettük hatalmasan, kegyetlenül. Pendül a kasza. Az én kaszám. Istenem, segíts. Az nem lehet. Én nem lehetek az. Nem én csináltam. Vagy ha mégis, akkor nem akartam. Könyörgöm, higgyétek el, nem akartam! Hirtelen szakad rám a megvilágosodás. Te repülsz felém.  Értem jöttél. Azért nem látom a párod, mert én vagyok az. Mindig az voltam és az is maradok. A halál nekem egy életre szól. És az otthonom, a családom? Várnak engem, számítanak rám.

 Egy szempillantás alatt szakadok ki az általam ismert dimenzióból. Lábaim magam alá húzom, inaim pattanásig feszülnek. Segítséget kérnék, de csak valami tébolyult, rekedt kiáltás hagyja el a számat. A katonák már nem nézegetik az utasokat. Vezényszavak pattannak, és terepszínű kontúrok felém futnak. Az arcok sápadtak. A katonák kezéből varázspálcaként fekete csövek merednek az irányomba, de ezek a pálcák ma nem varázsolnak. Üvöltök, velem akartok kikezdeni, engem akartok?! Az előttem heverő, vámmentes boltból származó zacskó, melyeket eddig dédelgettem, hirtelen atomokra szakadt. Szögek és csavarok ezrei vágódnak ki a rejtőző pokolgép robbanására. Utastársaim eddig logikus, de roppant unalmas rendszert alkotó karjai, lábai és belső szervei szanaszét repültek. Nesze nektek mássalhangzók. Bumm. Három mással- és egy magánhangzó. Ez kell nektek rohadékok! A robbanás bennem persze nem tehet kárt, itt csak én pusztíthatok és pusztítok is kedvemre. Erre születtem. Most tervezzetek! Most szőjetek álmokat, üvöltöm az immár mindent értő, de semmit nem tervező holtaknak.

A robbanás kitörte az üvegportált, fekete füst ömlik ki a szabad levegőre. Ahogy arcomat a maró füstbe mártom, keserédes dohányillatú tenyér puhaságát érzem a bőrömön. Mindig megnyugtatott a tenyered illata, már a megelőző végtelen életeink során is. Megnyugtat, elzsibbaszt, elkábít, aztán majd megöl, mint eddig is számtalanszor. Itt, ezen a reptéren viszont semmi baj nem érhet. Megfeszített lábam kirúgom, így szakadok el a földtől. A kitört ablakon a füsttel együtt repülök ki, és emelkedem egyre feljebb. Ahogy áttöröm a fekete ködöt, tekintetem már téged keres. Távolodsz. Minek várnál rám, hiszen tudod, hogy követlek. Örökké követni foglak. Fekete tollaimat kellemesen legyezi a langyos szellő, jó újra nem csak álmaimban szállni. Büszkén kiáltom a szélbe, hogy szeretlek, szeretlek, ha megölsz is szeretlek! Rekedt korrogásomra te csak a fejed mozdítod egy pillanatra és repülsz tovább. Mögöttünk a füst, a korom, hülő álmok, előttünk pusztulásra ítélt világok, temetetlen holtak és számolatlan kínkeserv. De számomra már nincs tegnap, és a holnap sem érint meg, hideg szemeimmel csak téged nézlek a kék ég alatt. Előttem repülsz, feszülten követlek, rettegek, hogy elveszítelek, bár sosem birtokoltalak és nem is foglak soha. Te birtokolsz engem.

Két koromfekete madár repül hangtalanul az alkonyatban. Elöl a Végzet, nyomában a Pusztulás. Aki a földről nézi őket, mindössze egy pár hollót lát. Nincs bennük semmi különös, a hollók mindig párban járnak, akárki megmondja."

A fenti novellát (nevezzük annak), még a válásunk előtt öt évvel írtam, amikor fogalmam sem volt arról, hogy véget ér majd a házasságunk, noha mindent megtettem, hogy véget érjen. Miután leírtam, tollat sem tudtam a kezembe venni, valahogy ennek a történetnek a leírása, megélése valamire pontot tett, pedig korábban írogattam ezt-azt. Mindennek már vagy tíz éve. Aztán a válásunkkor megismertem egy lányt, akit a hittanos kirándulás után autóval hazafurikáztam akárcsak a többieket a hittanos csoportból. Valahogy ő volt az utolsó, akit hazavittem. Nem ismertem a címét, így megkérdeztem, hová vihetem: Holló utca tizenhárom, hangzott a válasz.