Ebben a posztban, esetleg posztokban olyan működési mechanizmusokat gyűjtök össze, amelyek jellemeznek bennünket nárcisztikusokat, és vagy meghaladhatók, vagy nem. Hiszek benne, hogy a jó része igen.

   Nehogy magammal kezdjem, gyorsan bemártom szeretetett édesanyámat. Ma délután beszéltünk telefonon, jelzem, hogy ő hívott engem, ennek a ténynek lesz jelentősége a későbbiekben. Egyéb témák között panaszosan kérdezi, hogy mit tudok a külföldön tanuló Máté fiamról, mert ő bizony semmit. Itt gyorsan álljunk meg pár szóra. Ugyanis ebben az ártatlannak tűnő kérdésben lakik a nárcizmusunk egyik legkörmönfontabb csapdája. Imádom. Mert ugye ha anyu nem tud semmit Mátéról, akkor az azt jelenti, hogy Máté nem keresi a nagyanyját, nem meséli el neki kellő alapossággal a mindennapjait, tehát egyszerűen úgy tesz, mintha a világon sem lenne. Azaz kezdhetjük sajnálni az elhanyagolt nagymamát. A kérdésnek nem is volt más célja, csak ez. Kicsikarni egy kis sajnálatot. Pedig anyu ugyanúgy felhívhatná az unokáját, mint ahogy az unoka a nagymamáját. De nem teszi, inkább sajnálja magát tiszta szívből. És sajnáltatja. Ha pedig valaki nem sajnálja, hát azonnal kitör a palotaforradalom, először kis sértődéssel, amely komoly veszekedésbe, vagy duzzogva elvonuláshoz vezet. És nem megjátszott önsajnálatról beszélek, hanem ilyenkor tényleg azt érzi, hogy ő nem kell senkinek. Ismerem ezt az érzést.

   Hogyan lehet ezt meghaladni? Tudatosítani kell magamban, hogy az a bejövő hívás egy ajándék, nem pedig alapból jár. Illetve ugyanannyira jár nekem, mint az unokámnak. Tehát fel kell venni a kurva telefont és felhívni Mátét. Pont, ahogyan én teszem. Pedig nekem is marha jól esne, ha keresne, de pontosan tudom, hogy ő nem az a telefonálós fajta, tuti, hogy nem fog felhívni, hacsak nincs valami rendkívüli dolog az életében. Ez egyáltalán nem baj, most alakítja ki a saját életét, önállósodik. Nekem viszont marhára hiányzik, nekem van hiányom, hát felhívom. Nem pedig mástól várom el, hogy kielégítse azt a szükségletemet, amelyet én is meg tudok tenni.  Anyu legalább engem felhívott, ami nagy dolog, nem kevés melóm van ebben. Korábban ezerszer elmondtam neki, hogy az ő telefonján is van hívás funkció, nem csak hívás-fogadás, ha hiányzom, hát hívjon fel. Évekig mondtam hiába, majd most, amikor rám tört a nárcizmustól-szabadulás betegsége, ráadásul rádöbbentem, hogy ötvenévesen is hagytam, hogy az édesanyám elutálja mellőlem a barátnőmet, hát befelé fordultam és jóval ritkábban kerestem, mint korábban. Egyből megtalálta a gombokat a telóján.

   Nagyon fontos, én tudom, hogy nem anyu hibája, hogy Vanesszával tönkrement a kapcsolatunk. Én szúrtam el a beteges működésemmel, melynek része az anyámnak való feltétlen megfelelésre való tudattalan és reménytelen törekvésem. Ha anyu azt látta volna, hogy hiába morog, hamar abbahagyta volna. De így, hogy meggyőződhetett a rajtam végzett aknamunkájának eredményéről, mindent beleadott. Kedvesen, szeretettel, mosolyogva.

Huhh. Nagyon leragadtam ennél a telefonos témánál, inkább nem ragozom tovább. Így hát ez a poszt sem úgy alakult, ahogy elterveztem, talán a következő. Nagyon szeretlek anyu. És hiányzol Kicsim.

És ne feledd, minden, amit ezen a blogon olvasol, lehet tévedés is. Balázs