Szívesen mondanám, hogy egy terápiában, de sajnos a magam és az általam nem keveset kínzott Kedvesem szendvedése vezetett rá. Pedig lehetett volna egy egyszerűbb, egy sokkal egyszerűbb út is, és akkor talán minden más lett volna, az én életem, az akkor még feleségem és a gyerekeim élete bizonyára.

  Némileg ellentmondok az első mondatomnak, de az, hogy vannak nárcisztikus személyiségjegyeim, valóban elhangzott egy terápián, de sajnos olyan konteksztusban, amiből én nem kaptam segítséget. Konkrétan feltettem a kérdést a terapeutának, hogy nem vagyok-e pszichopata, mert látok magamon olyan vonásokat, amelyek engem erősen elbizonytalanítanak (cinizmus, érzéketlenség mások szenvedése iránt, még akkor is, ha a szenvedést én magam okoztam, stb.) A terapeuta erre annyit mondott, hogy tutira nem vagyok pszichopata, habár van jó pár nárcisztikus vonásom. Ő nem magyarázta el, hogy mit ért nárcizmus alatt, én pedig hátra dőlve megnyugodtam, hogy lám-lám, nem is vagyok pszichopata, ez nárcizmusos izé pedig semmit nem mondott nekem. Ez a sztori még 2014-15-ben lehetett, tehát az a sok balfácán, aki önjelölt nárcizmus tudorként (tisztelet a kivételnek) osztja ma az észt Tik-Tok-on, még javarészt a pattanásaival volt elfoglalva, így a mindennapi életben nem igazán találkoztam a témával és annak súlyosságával. Leszámítva azt az el nem hanyagolható tényt, hogy magamban hordoztam a problémát, pontosabban egy részem maga a probléma.

  Szóval ha akkor rákérdezek a terápián, hogy mi a fene az a nárcizmus, vagy a terapeuta fontosnak tartja ezt kicsit kibeszélni, talán lett volna annyi erőm és elszántságom, hogy beleállva a témába, valahogy (ma még nem tudom hogy) lebeszéljem a bennem tomboló erőt a mészárlásról és elkezdjem magam szeretni, elismerni. Talán. Ez már teória marad, hiszen a téma elsikkadt, én pedig ott folytattam az önbizalomhiányom külső forrásból történő megerősítését, ahol korábban abbahagytam, tehát női bugyikban. Elárulom, nem találtam meg, sőt csak az esett le, hogy egy szar alak vagyok, aki képtelen hű maradni ahhoz a nőhöz, aki mindent megtesz érte. Persze ezt a kognitív disszonanciát hamar feloldottam magamban és gyorsan hibát kerestem és találtam a feleségemben, így ideologizálva meg minden disznóságomat. Nem szaporítom tovább a szót, mikor ő nem bírta tovább a tehetetlenséget, elvált tőlem. Igaza volt. Csak hálás lehetek neki, hogy olyan hosszú ideig próbálta és újra próbálta. Nem voltam alkalmas stabil párkapcsolatra, ezt huszonhárom év házasság után nagyon fájdalmas kijelenteni, de sajnos elkerülhetetlen. Ennek már öt éve. Ma sem érzem magam alkalmasnak, ezért lett vége a kapcsolatunknak Kedvesemmel, akire a mai napig sokszor gondolok, de rettegek attól, hogy csak bántanám, ahogyan eddig is, így nem megyek a közelébe. Szánalmas nem? Mint egy kibaszott vérfarkas.

  Na, akkor azt már a kelleténél is hosszabban leírtam, miként nem tudtam meg, hogy nárcisztikus vagyok. Akkor mégis hogyan jöttem rá? Volt valaki, akit már annyiszor hoztam lehetetlen helyzetbe, martam és kínoztam, hogy fogta magát, összegyűjtött mindent, amit csak talált a neten a nárcizmusról és átküldte nekem emailen. Kicsi Vanesszám. Vajon hogyan fogadtam? Elutasítóan, sértetten. Nem mintha nem találtam volna pár dolgot benne igaznak magamra nézve, de a lényeg nem jött át. Az, hogy ezek nem olyan dolgaim, amelyeket én néha rossz napjaimon csinálok, hanem a nárcizmus az egyik alapvető mozgatórugóm, amely befolyásolja életem minden területét, minden percben. Szóval valamit már kapargattam, de nem találtam igazán fontosnak, nem találtam olyan jegyemnek, amely lehengerel, amely maga alá temet. Aztán egy nárcisztikusok számára rémálom időszakban (yessss, itt a karácsony), végképp elvesztem. Addig feszítettem a húrt, amíg már ő is felkapta a vizet, szólt pár rosszat és ez a kapcsolatunk végét jelentette. Találtam okot, hogy kivégezzem azt, aki nélkül levegőt sem tudok jelenleg venni. És igen, ez volt az igazság pillanata. Belenéztem a tükörbe és egy idiótát láttam, aki nem ura a tetteinek. Akkor döntöttem el, hogy ennek az életnek vége és mindent a nárcizmusom elleni harcnak vetek alá. Fogalmam sincs, hogy sikerül-e. Habár ennek a blognak az indítását is egyfajta terápiának tekintem, kiírva magamból a gondolataimat, közben nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy pusztán egy számomra új formában, a blogolással akarom betömni az önértékelésemen tátongó lyukakat, hiszen habár nem vagyok egy író-költő fejedelem, azt azért tudom, hogy az átlagos embernél jobban forgatom a tollat, illetve pötyörészem a klaviatúrát. A blogolás egyelőre veszélytelenebb megoldásnak tűnik a bugyi hajkurászásnál, de vajon jobban működik? Kicsit mint a nikotin tapasz egy nikotinfüggőnek.

  Hol tartok ebben a küzdelemben? Nagyon az elején, csak remélni tudom, hogy lesz erőm járni az úton. Egyrészt tudatosult bennem, hogy van egy súlyos, megoldandó feladatom, az önbecsülésem megszerzése, másrészt addig is, amíg ez nincs meg, kordában kell tartanom a nárcizmust és nem másokon leverni önértékelésem hiányát. Azt hittem, hogy ehhez elég, ha szingli maradok, mert akkor nincs kit bántanom. De találtam már új célpontokat, a szüleimet. Nagyon nehéz nem bántani őket akkor, amikor éppen tudatosult bennem a nárcizmusom eredete és hát ebben a témában azért karakteresen ott vannak. Hiába tudom, hogy mindent megtettek értem, amit csak tudtak, egyszerűen még nem tudom nem leverni rajtuk. Hiába tudom, hogy ötvenéves ember ne hibáztassa már a szüleit, vállalja fel a saját felelősségét. Le kell csillapodjon bennem a gyermeki düh, mindez ötvenévesen. Jaj.

  Sosem tervezem meg, hogy pontosan mit és milyen formában írok le, ez most így sikerült.  Kérlek vedd figyelembe, hogy minden amit ezen a blogon olvasol, lehet tévedés is.

Balázs