Sokat gondolok a nárcizmusom és az alkoholizmus hasonlóságaira, különbözőségeire. Vajon mi lenne, ha varázsütésre lecserélném a nárcizmusomat alkoholizmusra? Mennyit változna az életem, illetve a körülöttem élők élete? Bizonyos értelemben talán nem sokat. Sok párhuzamot látok ugyanis a szerhasználat és a nárcizmus között.

    Kezdjük azzal, hogy mi nárcisztikusok az esetek túlnyomó többségében nem tudjuk, hogy nárcisztikusok vagyunk. Fasza. Csak azt tudjuk, hogy valami belül fáj, de hát nekünk mindig is fájt, a fene sem gondol arra, hogy ez nem normális, hogy másoknak nem fáj. Buta párhuzam a szívritmus-zavarom. Harminchárom éves voltam, mikor a dokik észrevették és megkérdezték, hogy mióta nincs szinuszban a szívverésem, mióta kalimpál összevissza. Hát, mióta az eszemet tudom, válaszoltam én. Miért, másoké nem ilyen? Hát marhára nem, vonták össze az orvosok rosszallóan a szemöldöküket. Én hasonlóképpen. Ugyanígy nem tudjuk nárcisztikusok, hogy mások mit éreznek, hogyan éreznek, csak az elmondásaikból, illetve a reakciójukból látjuk, hogy amit csinálunk az nagyon nem frankó. Ha pedig nem tudjuk, hogy baj van, akkor minden külső visszajelzést támadásnak fogunk fel és minden kritika csak megerősíti az értéktelenségünkbe vetett hitet, gyakorlatilag ront a helyzeten, ha egyáltalán még lehet, de segíteni egy darabig nem tud, csak akkor, ha a beteg eljutott arra a szintre, hogy muszáj tennie valamit, nem bírja elviselni az életvitelét. Pont, mint az alkoholistáknál. Egyszer hallgattam Pál Feri egy podcastját és abban hangzott el, hogy az alkoholbetegek nyolcvan százaléka nem is tudja, hogy ő beteg. Így persze nem is tud gyógyulni. Akárcsak mi, de szerintem nálunk lényegesen rosszabb az arány. Nekem hatalmas szerencsém van, mert a házasságomat követően olyan makacs teremtésekkel kerültem párkapcsolatba, akik akaratom ellenére folyamatosan szembesítettek, így egy idő után csak rájöttem, hogy mi a szitu. Járhatok is most terápiából terápiába.

   Hasonlóság még, hogy csodálatos hatásfokkal pusztítjuk a környezetünket, családunkat, szeretteinket. Tesszük ezt hullámokban. Hol cukipofák vagyunk, hol pedig hentes és mészárosok. Lehet és kötelező bennünket sajnálni, el tudjuk hitetni a környezetünkkel, hogy áldozatok vagyunk és sajnálatra méltók. Hogy ti vagytok a szemétládák, ha cserben hagytok bennünket. Pedig egy nárcisztikust nem lehet nem cserbenhagyni. Ahogy beléptél az életébe, már nem elég, amit adsz neki, már cserbenhagytad. Mert amire vágyik, a gyermekkorában elmaradt figyelem, az ma sajnos már más embertől egyszerűen megadhatatlan. Nem fogod tudni megadni neki hacsak nincsen egy időgéped, ergo az első másodpercben vesztettél. Mint ahogy egy alkoholista sem tud más ember kedvéért tiszta maradni, én sem tudok a kedvedért nem nárcisztikus lenni. Csak akkor tudok gyógyulni, ha belátom, hogy a helyzetem tarthatatlan. Ha felismerem, hogy a saját céljaimmal ellentétes a beteg működésem.   Ha bevallom magamnak, hogy beteg vagyok.

   Írás közben jöttem rá, milyen szerencsém is van, hogy én csak nárcisztikus vagyok, nem pedig nárcisztikus és alkoholista. Mert ha ezt a belső fájdalmat megpróbáltam volna alkohollal tompítani, akkor könnyen elcsúsztam volna. Valószínűleg még jobb, hogy hölgytársaságban kerestem a vigaszt, nem pedig a pohár fenekén, habár a házasságom a csajok fenekére is ráment.

   Szóval egyik sem jó, a másik sem jó. Mindkettő valószínűleg sebek eredménye, szerencsémre én eddig csak a nárcizmussal kellett, hogy megküzdjek.

   Ez a pár gondolat annyira lelkes amatőr fejből pattant ki, hogy fokozottan igaz amit le szoktam írni:

    Minden amit itt olvasol, lehet tévedés is. Balázs

Érdemes elolvasni az első írást ezen a blogon, a "Használati utasítást." Sokat segít.

https://egynarcisztikusgondolatai.blog.hu/2024/02/27/hasznalait_utasitas_a_bloghoz_illetve_a_szerzohoz

           A Zen-ről annyit véltem tudni, hogy valami keleti vallásféle. Narancssárgába öltözött kopasz emberek ülnek lótuszülésben és hajlonganak egymás felé, miközben azon görcsölnek, hogy ne haragudjanak senkire. Belső béke, belső béke, belső béke. Mint a Kung-Fu pandában. Aztán megismertem egy lányt, aki már többször járt Esztergomban a Búbánatvölgyben, de gyönyörű, beszédes neve is van a völgynek, ahol az Eredeti Fény Temploma áll. Rájöttem, hogy se narancssárga, se hajlongás, nevezzük inkább leborulásnak, mert az van bőven, de legkevésbé görcsölés. Persze ez a görcstelenítés nem ilyen egyszerű, de kezdeti célnak nem rossz. Voltam ott kétszer is hétvégi elvonuláson, amit mindenkinek tudok ajánlani nemre, fajra, vallási felekezetre, tököm tudja mire való hovatartozástól függetlenül. Menj el, már ha találsz szabad helyet és próbáld ki. Én rengeteget kaptam ott. Hogy mit kaptam? Érzést, kérdést, feltöltődést, összeroskadást, gyomrost. Rengeteg értékes dolgot. Volt, hogy akkora gyomrost szedtem be, hogy majdnem visszahánytam az ételt a tányéromba. Felismerések. Illúzióvesztések. Nehéz pálya. Egy nárcisztikusnak pedig hujjujujjj, de nehéz. Aztán lejöttem a hegyről és futottam harminc kilométert. Jó, húszakat addig is tudtam, de a harminc az más kávéház. Egyszer jött össze, a templomból való lejövetel másnapján. Hát ez van. Persze ott mindig mást kaptam, mint amiért mentem. Én a templomokkal már csak így vagyok. Ti nem? A katolikus templomban mikor a feleségemet kértem, akkor egy másik lányt kaptam például. Vagy csak a könnyebb utat választottam? Mert a feleségemet már nem tudtam megetetni a hazugságaimmal? Talán igen.

   Tegnap a kisfiamat vittem randevúzni a közelbe és ha már volt szabad három órám, hát elautóztam a Búbánatvölgybe, a templomhoz. Kint ültem a kertben a virágzó fák alatt, hallgattam a madárdalt és az elvonuláson lévők az épületből kiszűrődő énekét. Aztán elindultam a főépületbe, mert már nagyon kellett pisilnem. Ahogy közelítek a bejárathoz, egy félreismerhetetlen hang kiszól a konyhából. Jó napot kívánok tiszteletes úr! Huhh. Még egy gyomros. Igen, ilyen is volt. Sapientia szerzetesi főiskola. Jelentkezés, sikeres felvételi. Az első tanítási napon rájöttem, hogy nem fogom tudni csinálni, mert akkor már elváltunk a volt feleségemmel és csak hétvégén találkozhattam a gyerekekkel és a suli is akkor volt. Amikor jelentkeztem, még házasember voltam.  Így viszont felálltam a tanteremben, elköszöntem és többet nem mentem vissza. Hú, de megy ez nekem! Egyszer igazán adhatna nekem valaki egy kitüntetést, a legtöbbet meglógott ember díját. 

   Szóval kiszól egy férfi a konyhából. Milyen kicsi a világ. Ő is szerette azt a nőt, akit én. Hát ledobtam a cipőmet és bementem hozzá a konyhára segíteni. Ő hamar eltűnt, én kicsit maradtam mosogatni. Be tudtam állni, mert az elvonulók közül az egyik srác hiába jelentkezett konyhai munkára, végül nem ment el. Valami Zsolt. Köszi Zsolt, hogy csináltál nekem helyet, szükségem volt rá, tényleg köszönöm. Csendes elvonulás volt éppen, így senki nem szólt senkihez. Milyen gyönyörű is tud lenni a csönd és milyen hamar rájön az ember az üres fecsegés feleslegességére. Mi mindent el lehet fedni az állandó beszéddel, zajjal. A Galaxis útikalauzban lamentálnak a földönkívüliek, hogy vajon miért beszélnek az emberek állandóan. Az egyik megközelítés szerint azért, mert ha befognánk a szánkat, akkor elkezdene működni az agyunk. Szerintem ez abszolút reális forgatókönyv. Nekem lehet, hogy akkor indulna be, ha abbahagynám az írást. 

Ez a poszt most pontosan így sikerült, és nem másképp. 😊

Érdemes elolvasni az első írást ezen a blogon, a "Használati utasítást." Sokat segít.

https://egynarcisztikusgondolatai.blog.hu/2024/02/27/hasznalait_utasitas_a_bloghoz_illetve_a_szerzohoz

  Nehezen írok, mert a Maszat névre néhanapján hallgató cocker spániel feje az alkaromon pihen, miközben a kanapén pötyörészem a kalviatúrát. Maszat a lányom kutyája, de a hétvégére megnyertem magamnak. Ritka kincs az ilyen hétvége. Mondjuk Maszat ma este egy igazi főnyeremény, hogy kicsit elterelje a figyelmemet. Muszáj neki, mert ma van Vanessza születésnapja. Vanesszát nem láttam január eleje óta. Akkor felkeltem mellőle az ágyból, megpusziltam az illatos haját a feje búbján és munkába indultam. És soha többet nem mentem vissza. Ahogy kitettem a lábam az ő csodás ízlésével berendezett lakásából, amelyben annyi csodát éltem át, valami végtelen hidegség lett úrrá a szívemen. Ezt a hideget csak Han Solo és a narcisztikusok ismerik.  Ez a hideg pedig azt súgta, hogy ez nekem nem fog menni, hogy veszélyben vagyok. Hogy kevés leszek neki. Hogy mindent majd nekem kell csinálni. Hogy nem leszek képes helytállni. Hogy gyerek nélkül sem működött a kapcsolatunk, hogyan fog majd működni, ha egy ártatlan lélek úgy dönt, hogy engem választ apukának és Vanesszát anyukának.

   És én ma is ugyanúgy szeretem őt, mint a legszebb pillanatainkban. Impotens, következetlen, nárcisztikus módon. Pár napig azt hittem, hogy ez az érzés elmúlt, hogy valamikor majd egy másik lány mellett hú de felnőtt férfi lehetek, de aztán a másik nő szólt egy rosszat, miszerint szorosabbá kéne tenni a kapcsolatunkat, mire én huss, már el is párologtam. Megpattantam, de nem ez a lényeg, hiszen igazából nem is alakult ki köztünk semmi. A fontos az, hogy én Vanesszát, akit képességeimhez képest  a legjobban szeretek, sem tudom úgy szeretni, ahogy egy felnőtt ember szeret. Lehet, hogy valaki utálja a nárcisztikusokat, de senki nem utálhatja úgy a nárcizmust, mint én, aki nárcisztikus vagyok. Te, aki a nárcizmust utálod, kimehetsz a szobából, ahol egy narcisztikus van. Én hova a tökömbe menjek? Jön az a fos velem. Jó, ez elég narcisztikus gondolatmenet, most magam előtt is lebuktam. Majd beárulom magam a terápiában, habár a terapeutám Kriszta talán olvassa ezt a posztot, így mondanom sem kell. Szemmel vagyok tartva.  Az előző eszmefuttatás csak arra való, hogy szánakozást csikarjak ki belőled. Ugye sajnálsz? Ne tedd, ez viccnek is rossz.

   De hogyan győzhetem ma le a nárcizmust legalább egy csatában? Miért próbatétel a mai nap? Hát azért, mert pokoli nehéz nem felköszönteni a születésnapján a lányt, aki nemrég még mellettem aludt, fogtam a kezét mikor műtét után az altatásból ébredt és anyukájával sütöttem a húst a grillen.  Annyira hiányzik. Ha felköszöntöm, akkor egyszer csak felbukkanok megint a semmiből, elkezd reménykedni, hogy hátha most sikerül, én pedig megint élhetek egy ideig a szerelméből. De én már nem akarok másvalaki szerelméből élni és nem akarom őt bántani.  Ebből elég. Sajnos én nem tudok úgy szeretni, hogy abban stabilitás legyen. Kurvára akarom, de egyszerűen nem megy. Ezt izomból nem lehet. Nem mintha olyan kigyúrt lennék, de akár lehetnék is, akkor is beletörne a bicskám. Szóval ma a fő cél nem keresni Vanesszát. Nem könnyű. Találtam egy csomó jópofa szülinapos mémet, amit imádna. Az egyiken egy cica ül csákóval a fején, előtte pedig egy hal fekszik az asztalon, amibe gyertyát szúrtak, közben szól a happy birthday nyávogva. Nagyon cuki. Gyorsan törlöm is az összeset. Ő most biztosan a barátaival ünnepli a születésnapját. Bulizik, talán új pasi is feltűnik a színen. Na ebbe viszont belehalok. De miért? Ha egyszer én jöttem el tőle, akkor milyen alapon érzem szarul magam a gondolattól, hogy más férfi vállára hajtja a fejét? És más férfit ölel. Na, ezt hagyjuk inkább.

   Akkor sem hívom fel! Szorgos népünk győzni fog!

   Megyek inkább és megcirógatom a kanapéról meglógott Maszatot.

Ezt a posztot tegnap írtam és kijelenthetem, hogy ezt a kis csatát megnyertem, nem hívtam a Kedvest, nem szúrtam újabb késeket a szívébe és a sajátomba. Most győztem Nárcisz ellen tudatosan először. Ha egyszer győztem, győzhetek többször is. Leszophatsz Nárcisz, bő nyállal! Amúgy micsoda egy hős vagyok, azt ünneplem, hogy nem hívtam fel a lányt, akit szeretek. Istenem, de szánalmas.

Érdemes elolvasni az első írást ezen a blogon, a "Használati utasítást." Sokat segít.

https://egynarcisztikusgondolatai.blog.hu/2024/02/27/hasznalait_utasitas_a_bloghoz_illetve_a_szerzohoz

   Ebben a posztban, esetleg posztokban olyan működési mechanizmusokat gyűjtök össze, amelyek jellemeznek bennünket nárcisztikusokat, és vagy meghaladhatók, vagy nem. Hiszek benne, hogy a jó része igen.

   Nehogy magammal kezdjem, gyorsan bemártom szeretetett édesanyámat. Ma délután beszéltünk telefonon, jelzem, hogy ő hívott engem, ennek a ténynek lesz jelentősége a későbbiekben. Egyéb témák között panaszosan kérdezi, hogy mit tudok a külföldön tanuló Máté fiamról, mert ő bizony semmit. Itt gyorsan álljunk meg pár szóra. Ugyanis ebben az ártatlannak tűnő kérdésben lakik a nárcizmusunk egyik legkörmönfontabb csapdája. Imádom. Mert ugye ha anyu nem tud semmit Mátéról, akkor az azt jelenti, hogy Máté nem keresi a nagyanyját, nem meséli el neki kellő alapossággal a mindennapjait, tehát egyszerűen úgy tesz, mintha a világon sem lenne. Azaz kezdhetjük sajnálni az elhanyagolt nagymamát. A kérdésnek nem is volt más célja, csak ez. Kicsikarni egy kis sajnálatot. Pedig anyu ugyanúgy felhívhatná az unokáját, mint ahogy az unoka a nagymamáját. De nem teszi, inkább sajnálja magát tiszta szívből. És sajnáltatja. Ha pedig valaki nem sajnálja, hát azonnal kitör a palotaforradalom, először kis sértődéssel, amely komoly veszekedésbe, vagy duzzogva elvonuláshoz vezet. És nem megjátszott önsajnálatról beszélek, hanem ilyenkor tényleg azt érzi, hogy ő nem kell senkinek. Ismerem ezt az érzést.

   Hogyan lehet ezt meghaladni? Tudatosítani kell magamban, hogy az a bejövő hívás egy ajándék, nem pedig alapból jár. Illetve ugyanannyira jár nekem, mint az unokámnak. Tehát fel kell venni a kurva telefont és felhívni Mátét. Pont, ahogyan én teszem. Pedig nekem is marha jól esne, ha keresne, de pontosan tudom, hogy ő nem az a telefonálós fajta, tuti, hogy nem fog felhívni, hacsak nincs valami rendkívüli dolog az életében. Ez egyáltalán nem baj, most alakítja ki a saját életét, önállósodik. Nekem viszont marhára hiányzik, nekem van hiányom, hát felhívom. Nem pedig mástól várom el, hogy kielégítse azt a szükségletemet, amelyet én is meg tudok tenni.  Anyu legalább engem felhívott, ami nagy dolog, nem kevés melóm van ebben. Korábban ezerszer elmondtam neki, hogy az ő telefonján is van hívás funkció, nem csak hívás-fogadás, ha hiányzom, hát hívjon fel. Évekig mondtam hiába, majd most, amikor rám tört a nárcizmustól-szabadulás betegsége, ráadásul rádöbbentem, hogy ötvenévesen is hagytam, hogy az édesanyám elutálja mellőlem a barátnőmet, hát befelé fordultam és jóval ritkábban kerestem, mint korábban. Egyből megtalálta a gombokat a telóján.

   Nagyon fontos, én tudom, hogy nem anyu hibája, hogy Vanesszával tönkrement a kapcsolatunk. Én szúrtam el a beteges működésemmel, melynek része az anyámnak való feltétlen megfelelésre való tudattalan és reménytelen törekvésem. Ha anyu azt látta volna, hogy hiába morog, hamar abbahagyta volna. De így, hogy meggyőződhetett a rajtam végzett aknamunkájának eredményéről, mindent beleadott. Kedvesen, szeretettel, mosolyogva.

Huhh. Nagyon leragadtam ennél a telefonos témánál, inkább nem ragozom tovább. Így hát ez a poszt sem úgy alakult, ahogy elterveztem, talán a következő. Nagyon szeretlek anyu. És hiányzol Kicsim.

És ne feledd, minden, amit ezen a blogon olvasol, lehet tévedés is. Balázs

   Három álmot is láttam az éjjel. Az egyikben valami szörny üldözött, ami csak azért érdekes, mert mikor éjjel felriadtam az álmomból, tárva nyitva volt a hálószobám ajtaja, amit biztos, hogy lefekvéskor résnyire hagytam csak. Az ablak zárva, így huzat nem volt a lakásban. Sebaj, bárki/bármi volt is nálam valamelyik világból, remélem jól szórakozott. Utána valami vadászós katyvaszban találtam magam. A vadásztársaságunk elnöke megsebzett egy disznót, azt mentünk volna utánkeresni, de a vadász gúnyám egy másik autóban maradt, így nekem utcai ruhában kellett/volna mennem. Hogy aztán mentem-e, arra már nem emlékszem.

   Hanem a harmadik álom feladta a leckét. A volt feleségemmel álmodtam. Szerintem először álmodtam róla amióta élek, pedig huszonhárom évig volt hűséges társam. Az álmomban újra együtt voltunk. Tényleg újra, tehát az álmomban is tisztában voltam vele, hogy egyszer már elváltunk, ő újraházasodott, én pedig éltem a magam kis világát, de ebben az álomban újra egy pár voltunk. Nem is ez feltétlenül a lényeges, hanem az érzés, ami átszőtte az álmot. Az maga volt a harmónia. Az a harmónia, ami soha nem volt jelen az életemben, pláne nem a párkapcsolataimban. Erre most beköszön, ha csak egy álomban is, ráadásul pont a volt feleségemmel, akivel ha jó is a kapcsolatunk, azért messze nem a harmonikus férfi-nő kapcsolat. Mindenek esetére a szörnyes álomból jobb volt az ébredés, mert azt megkönnyebbülés kísérte, ezt pedig egy mély döbbenet. Mi a fene volt ez? Honnan jött? Miért most?

   Szerintem ez az álom valamit jelent. Vagy nem. Talán most bocsátottam meg neki, hogy elvált tőlem? Eddig azt sem tudtam, hogy haragszom. Hiszen teljesen igaza volt, hülye lett volna nem elválni. De a logika és az érzések közel sincsenek nálam beszélő viszonyban. Ezért nem szoktam az érzéseimre hallgatni, megyek az agyam után. Nem éppen a boldog élet receptje, de ha valakit úgy hagynak cserben az érzelmei, ahogy engem (folytatólagosan, csoportosan és különös kegyetlenséggel elkövetve), hát nem csoda, ha inkább messzire fut előlük. Oké, eddig ez így volt, majd most igyekszem változtatni ezen is. Gyerünk szívecském, te összevissza verdeső, ritmust soha nem ismerő, kelekótya félrevert harang, most mutasd meg mit tudsz!

Mára ennyit.

  Mai írásomban az egyik kedvenc versemen keresztül próbálom megmagyarázni a nárcizmus mibenlétét.

  Kezdetnek olvasd el kérlek ezt a verset. Nekem egy olyan nő mutatta meg, aki tudtomon kívül és akaratom ellenére indított el az önismeret útján. Köszi Judit, ezt is köszi. A vers olvasása nem nagy meló, ha csak átfutod fél perc, amennyiben magadban értelmezed is, akkor akár egy-két perc is lehet a ráfordított idő, szerintem megéri az extra harminc másodperc.

Weöres Sándor: Ki minek gondol, az vagyok annak

Ki minek gondol, az vagyok annak…
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
Te vagy magad, ki e jelet vonja.
 
S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
Mert fénye-árnya terád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt sajátmagadról.
 
Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.
Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.
 
Szemem tavában magadat látod:
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.

    A felnőtt, egészséges énemnek ez a vers azt üzeni, hogy mi emberek egyrészt azt látjuk bele a másikba, amit kezdetben gondolunk róla és csak azokat a tulajdonságait, tetteit vesszük észre, amelyek alátámasztják az előfeltevésünket, másrészt pedig, és ez a nehezebb ügy, a másik oldalon tényleg úgy kezdünk el viselkedni, ahogyan azt elvárják tőlünk kimondva, kimondatlanul. Na és ez az, amit mi nárcisztikusok túltolunk, nem kicsit. Mi nem úgy VISELKEDÜNK, mi megpróbálunk azok LENNI. Érted a különbséget? Mivel nem tartjuk magunkat szerethetőnek, megpróbáljuk kitalálni, hogy Te mit szeretnél látni amikor rám nézel és kaméleon módon olyanok leszünk. Én legalábbis. Ez hol játszi könnyedséggel megy, hol pedig görcsösen, erőlködve.

   Én például ki nem állhatom az operákat és azokat a kényelmetlen operaházi székeket, de ha Te Wagner imádó vagy, egyszer csak azon kapom magam, hogy éves bérletért állok sorba remegve és minden erőmmel megpróbálom szeretni a kövér nő produkcióját, aki csak nem hagyja abba az éneklést, hiába áll ki a hátából egy kés, amely nyilvánvalóan megsebezte a mellüreget, átszúrta a jobb tüdő lebenyt, légmellet kellett volna kialakítson, így a nőci, akit a nagy testsúlya miatt valószínűleg lélegeztetni sem lenne könnyű ha egyáltalán bejut a kórházba, a színpadon kellett volna megfulladjon számos sorstársam legnagyobb megelégedésére. Ehelyett énekel. De én próbálom szeretni, mert azt tanították nekem kiskoromban, hogy Te csak akkor fogsz engem elfogadni ha mindenben megfelelek neked, amúgy, ha csak magamat adom akkor nem. Pedig simán lehet, hogy neked ezerszer jobb lenne a kedvenc barátnőddel menni, akivel évtizedek óta nem hagytatok ki egy előadást, de én próbálok mindenben megfelelni, emlékszel: szemed tavában kutatom magam, mert csak ott láthatom magamat.

    Vegetáriánus vagy lelkiismereti okokból? Tuti, hogy a vadász puskáim ott fognak porosodni a szekrényben, elő nem veszem őket, talán anyu a kedvenc tatár beefsteak-em helyett is majd répa főzeléket készít, mert a húsevés gondolatától is feláll a szőr a hátamon. Persze a te kedvedért. Anyu amúgy nem darálja a húst a tatárhoz, hanem borotvaéles késsel nyesi apró darabokra. Nyami.

   Ha kellő önismerettel és belső tartással bíró partner mellett próbáljuk ezt a nárcisztikus színjátékot megtenni, akkor egy idő után elkerülhetetlen, hogy a partner száját elhagyja az a mondat, amit én először Judittól hallottam: Én nem ismerlek Balázs. Nem ismerlek, mert te sem ismered magad. Szerepet játszol, mintha több személyiséged lenne. Zuhansz egyikből a másikba. Melyik vagy te? Szerintem egyik sem. Légy önmagad! Ne játssz szerepet!

   Egy nárcisztikustól ennél sokkal nehezebbet nem kérhetett volna és egy nárcisztikus ennél durvábban nem szembesülhet. Persze akkor én nem is szembesültem, mert hülyeségnek tartottam az egészet, letagadtam és átmentem vádaskodásba. Így az említett hölgyet nem láttam két éve. Probléma megoldva Balázs módra. Én most szembesülök, hiszen most kezdem megérteni magamat.

   Találtam egy képet a kiskori önmagamról, az a kezdő képem a telómon. Ha valaki megkérdezi, hogy melyik gyerekem az, én megmondom az igazat, az ott én vagyok. Még soha, senki nem merte megkérdezni, hogy ugyan miért nézegetem magam? Gondolatban azonban könnyen lehet, hogy a kérdező véleményt formál: micsoda nárcisztikus köcsög, még a telefonján is magát nézi! Ha tudnák. Persze, tényleg nárcisztikus köcsög, de kurvára nem azért nézegeti magát, mert el van telve magától, hanem azért, hogy meg tudja szeretni azt az ábrándos tekintetű kisfiút, aki ránevet a képről és akinek a mosolya mögött tengernyi fájdalom van. Én csak tudom, ebben a tengerben úszom.

   Minden, amit a blogon olvasol lehet tévedés is. Balázs

Érdemes elolvasni az első írást ezen a blogon, a "Használati utasítást." Sokat segít.

https://egynarcisztikusgondolatai.blog.hu/2024/02/27/hasznalait_utasitas_a_bloghoz_illetve_a_szerzohoz