Sokkal nehezebb témát ma nem is választhattam volna. Nemrégiben ismerkedtem meg egy lánnyal, akivel egy nagyon furcsa, őszinte kapcsolatot élek.  A kapcsolat persze egyáltalán nem is kapcsolat, azt hiszem bruttó öt alkalommal találkoztunk, de engem egyszerűen lezsibbaszt, hogy nem akarom másnak mutatni magam, mint amilyen vagyok. Talán a második beszélgetésünk során kiböktem, hogy nekem elég sokszor megy a hasam. Azt hiszem, mások nem a fosással ismerkednek. Én pedig csak megmutatom magam. Fosósan, ha éppen úgy alakul. Tudom, hogy az előző barátja hazudozott neki és becsapta, ez nagyon lesújtott, mert magamra ismertem a történetben. Az a srác lehettem volna én is. Pont így hazudtam én is. Hazudtam, többnyire csak magamnak, de aki magának hazudik, az máshoz sem lehet őszinte. Ily módon nagyon hasonlóan éltem, mint az ominózus volt barát. Na, ennek most vége. Inkább ne álljon valaki velem szóba azért, amilyen vagyok, mint hogy velem maradjon ideiglenesen bedőlve a maszknak, amit viselek, én pedig közben folyamatosan azon matekozzak, hogy mikor hogyan kell viselkedjek, hogy le verjem a nagy kapkodásban, magamutogatásban az arcomról a maszkot. Szeretném hangsúlyozni, hogy mikor maszkot húzok, akkor nem tudom, hogy álarcot viselek, hogy másnak mutatom magam. Csak felveszek egy pózt, amit jobb napjaimon el is hiszek magamról.

  De milyen egy nárcisztikus ember maszkja? Pont olyan, amilyet te látni szeretnél rajta, illetve olyan, amilyenről ő azt hiszi, hogy te látni szeretnél rajta. Vicces nem? Felvesz egy álarcot, közben lehet, hogy álarc nélkül jobban tetszene, de ezt ő soha nem fogja neked elhinni. Felesleges elmondani neki, az édesanyja már jobban megtanította neki, mint amennyire te fogod. Vagy rájön magától, vagy felejtős az ügy, esélytelen vagy a kedves mamával szemben. Magamról beszélek és a saját anyukámról, így elsődleges forrásból ismerem a sztorit.

  Miért visel egyáltalán maszkot a nárcisztikus ember? Mert azt hiszi, azt tanulta gyermekkorában, hogy nem szerethető, ezért megpróbál megfelelni a vele szemben támasztott vélt vagy valós elvárásoknak. Kulcsszó a vélt elvárás. Mivel egy dolgot biztosan tud, mégpedig azt, hogy ha saját magát adja, akkor őt senki nem fogja szeretni, megpróbál olyan lenni, amilyennek ő egy szerethető embert elképzel. Amilyennek elképzeli azt az embert, akinek lennie kellett volna, hogy gyermekkorában olyannak szeressék, amilyen. Érthető ez a mondat egyáltalán? Én értem, de nekem könnyű, én írtam.

  Szóval a nárcisztikus ember kurvára nem akar hazudni. Nem igaz, hogy gonosz, aljas szándékkal a szívében megtéveszt és manipulál. Nem. Ő egy elhagyott kisgyerek rettegésével a szívében téveszt meg és manipulál. A végeredmény számodra valószínűleg tökéletesen ugyanaz. Kívülállóknak mindegy, hogy miért csapják be őket, hagyják cserben, belezik ki, de nekünk, nárcisztikusoknak nem mindegy. Mert ha ezt a bennem tomboló kisgyereket el tudom kezdeni szeretni, akkor talán abbahagyja a mészárlást. És akkor egyszer belenézek a tükörbe és nem akarom kerülni a saját pillantásomat.

  Persze minden amit a posztban olvastál, lehet tévedés is. Kivéve a hasmenést, azért kezeskedem.

Érdemes elolvasni az első írást ezen a blogon, a "Használati utasítást." Sokat segít.

https://egynarcisztikusgondolatai.blog.hu/2024/02/27/hasznalait_utasitas_a_bloghoz_illetve_a_szerzohoz

  Jaj. A március másodikán megjelent posztomat még a megjelenést megelőző nap írtam és abban nagy önbizalommal állítottam, hogy én aztán nőt magamhoz közel bizton nem engedek, mert úgyis csak bántani fogom, meg aztán az előző párkapcsolatom sem olyan régen, csak az év elején ért keserű véget. Szóval megírtam a posztot, aztán jött az esti buli. Bohemian Betyars, vodka, fröccs, nekem pedig egyetlen árva pogácsa a gyomromban, amit egész nap megennem sikerült. Buli előtt, közben nem igazán nyerő kombó, pláne totálisan kialvatlanul, hulla fáradtan. Aztán megérkezett egy lány, kinek nevetése akkor sem szűnt meg, mikor a buliba megérkezve konstatálta, hogy a fickó, aki tök ismeretlenül elhívta a buliba, gyakorlatilag magát kiütve, tátott szájjal szunyókál a sarokban. Nem haragudott, pedig ez tényleg gáz volt.  De ő vizet hozott nekem és táncoltunk, beszélgettünk. Szóval mire az előző napi poszt megjelent, igazából hazugsággá vált az írásom. Így hazudik egy nárcisztikus, ennyit hát Balázs megbízhatóságáról, szavahihetőségéről, stabilitásáról.

  Most akkor fékezni fogok, hogy ne ültessek el olyan reményeket, amelyeket nem biztos, hogy életben is tudok tartani. De ő nem akarja, hogy fékezzek. Persze, hiszen még soha, senki nem akarta, hogy fékezzek, mert ami belőlem látszik, az ad annyi reményt, amiért esetleg megéri kockáztatni. Mekkora tévedés! Nekem pedig sokszor nagyon nehéz magamtól a fékre lépjek, mert nárcisztikus emberként kínzóan szomjazom a közelségére. Pedig pont ezért lesz muszáj lassítani, hogy a tudatosságom lépést tartson a kapcsolatunkkal. Sőt, előtte kéne járjon utcahosszal. Olyan gondolatok kezdenek gyötörni, amelyek korábban is. Akkor most nem fejlődtem semmit? Vagy csak megbotlottam? Vagy minden így jó, ahogy van? Pár napja még a kedvesem után nyavalyogtam, most meg adjam elő a stabil, megbízható pasit? Biztos, hogy nem. Az én szemszögemből persze egy jövőben bimbózó románc gondolata nagyon vonzó lenne, de ahhoz valami alap kellene, én pedig megint maximum olyan kapcsolatot tudnék kialakítani, melynek a végén neki fog fájni ha balfasz leszek.  Láttam már pár áldozatomat, lehánynám magam egy újabb lélek megcsonkolásától.

Hannibál Lecter magyar hangja, Balázs

Ne feledd kérlek elolvasni a blog legelső posztját, a használati utasítást. Sokat segít.

  Logikusnak tűnik, hogy ha egy szülő nárcisztikus, akkor az általa nevelt gyerek is hasonló mintát, hasonló programot követ, így nárcisztikus lesz, eleve elrendeltetve. Logikusnak tényleg logikus, de nem feltétlenül igaz. Hiszen az azonos szülők által nevelt gyerekek sem feltétlenül azonos módon reagálnak az őt ért hatásokra, illetve egyáltalán nem biztos, hogy a szülők azonos módon fordulnak a két gyerekhez. Ezen nem azt értem, hogy az egyiket szeretik, a másikat pedig nem, de a két vagy több gyerek, hacsak nem ikrek, eltérő időszakban, a szülők eltérő élethelyzetében születnek meg, így jó eséllyel eltérő tapasztalati, tudatszinten mozgó szülőket kapnak, vagy éppen más neműek, más programokkal. Meg még ezer oka lehet, amiről nekem fogalmam sincs, lévén hogy nem terapeuta vagyok, hanem tolmács, fordító, targoncás, kereskedő, cégvezető, nem utolsósorban pedig nárcisztikus.

  Itt van a nővérem és az én esetem. Ugyanaz a két szerető szülő nevelt fel bennünket, mégis én elég sok nárcisztikus vonást hordozok, nővérem lényegesen kevesebbet, ha egyáltalán. Korábban már írtam arról, hogy szüleink mindent beleadva szeretnek bennünket, de amit ők kaptak otthonról a szülőktől, az nem sok gyengéd, feltétel nélküli kapcsolódást tett lehetővé számukra. Emlékeim szerint nekem soha nem mondták, hogy ilyen vacak, olyan vacak vagy, csak a sorok között olvasva kaptam az ívet, lásd előző írásom. Nővérkém viszont, ezt pont tegnap beszéltük meg, rendszeresen lett lusta, önző gyereknek kikiáltva. Ehhez képest az önértékelése nem sérült, legalábbis ő értékes, egész embernek érzi magát, amit én még ma is csak az erős pillanataimban mondhatok el magamról. Mondjuk autoimmun betegséggel, meg jó pár lelki eredetű, műtétet eredményező gerinc és váll ízületi kórsággal él együtt a tesóm. De nem nárcizmussal. Ezt azért merem viszonylag magabiztosan leírni, mert nagyon nyílt, őszinte kapcsolatban él a gyerekeivel és a legnagyobb szarságot is megbeszélik egymással. Édesanyám folyamatosan áldozat szerepben tetszeleg, erre van egy tüneményes példám, mindjárt elmesélem, csak előtte befejezem az előző gondolatmenetet. Szóval anyu olyan típusú nárcisztikus, aki folyamatos lekifurdalásban tartja a szeretteit és nővérem gyerekei szerint ez megvan az édesanyjukban is, de csak nyomokban. Tehát a minta ott van, de tudatos munkával ezt sokszor le lehet győzni. Ha nyakon csípi az ember a mozgatórugóját, időben le tud állni. Szerintem minden siker hatalmas siker, még akkor is, ha több kudarc követi. Annyira berögzült mintákat kell meghaladni ilyenkor, hogy minden apróságot meg lehet süvegelni.

  De hogyan kelt lelkifurdalást egy tüneményes nagymama, aki titkos boszorkánykonyhájában kever furdalás-koktélt? Elmesélem. Pár hónapja hívtam fel anyut és nagyon vigyázva minden szavamra, nehogy bármi feszkó legyen, beszélgetni kezdtünk. Elmeséltem, hogy Adél lányom beköltözött egy szép lakásba. Anyu hamar rájött, hogy ugyanebben a budapesti gangos házban élt az ő nagynénje több évtizeddel ezelőtt és én is kis iskolás koromban, a nyári szünetben párszor eltöltöttem ott néhány napot, amíg szüleim dolgoztak.

-Tényleg, csapok a homlokomra képzeletben, emlékszem! Ahogy bemegyünk a lakásba, jobbra volt a konyha, szemben a nappali. Koloniál bútorok, sok Albatrosz kiadású, sárga krimivel. És a szekrényekből áradó naftalin szaggal. Tudod anyu, az a büdös molyirtó, amit régen az öregasszonyok használtak. Aztán másról kezdtünk el beszélni és végül tök jó hangulatban tettük le a telefont. Igen ám, de mikor pár napra rá felhívtam anyut, elcsukló hangon közölte, hogy én mennyire megbántottam. Mivel telefonon beszéltünk, nem láthatta, milyen értelen fejet vágtam erre a mondatára. Nagyon hülyén nézhettem ki a fejemből. A következő dialógus zajlott le.

-Mivel bántottalak meg?

-Azt mondtad, hogy én büdös vagyok, és ez egyrészt nem igaz, másrészt nagyon gonosz dolog volt tőled.

-Mégis mikor mondtam neked, azt, hogy büdös vagy, miért lennél büdös?!

-Azt mondtad, hogy a nagynénéméknél büdös öregasszony szag volt, tehát szerinted az öregasszonyok büdösek, és logikus, hogy mivel én öregasszony vagyok, szerinted én is büdös vagyok.

Na erre tényleg nem tudtam mit mondani. A nagynéninél negyven évvel ezelőtt terjengő naftalin szagból anyu levezette, hogy szerintem ő ma büdös. Majd rátett még egy lapáttal.

-És amúgy is észrevettem, hogy jóideje nem adsz puszit az arcomra, csak a fejem búbjára. Tudom, hogy azért, mert büdösnek tartasz.

-Anyu, a COVID idején szoktunk erre rá, nem emlékszel? A párszor nektek vitt ételt is a kerítésre akasztottam fel amíg pánikoltunk, nehogy bevigyek valamit hozzátok és miután már be mertem menni, akkor kezdtünk el ilyen fejbúb puszikat adni.

Stb, stb. Szerintetek bármiben meg lehetett győzni? Vagy szerette volna, ha meg tudom győzni? Dehogy is, akkor ugrott volna az áldozati szerep. A dologban az a nehéz, hogy teljesen felesleges megpróbálni vitatkozni vele, mert amit mond, ő tényleg azt érzi igaznak. Valahogy az ő programja így működik. Értem én, hogy van ilyen nárcizmus is, csak ezzel nekem annyi a gondom, hogy mindezt 50 évesen fogtam fel és most nagyon nehéz mindezt szeretettel kezelni, nem pedig dühhel, haraggal. A negyven évvel ezelőtt traumatizált kisfiú érzéseit érzem és próbálok egy ötvenéves férfi logikájával érvelni. Kívülről nézve marha vicces lehet. Mondjuk felrúgom, aki kinevet.

Mindegy, ez az én életem, csak azért írom le, mert felidézve az emlékeket ezt-azt megértek és tudatosabban tudok magamra nézni. Egy fokkal. Vagy mondjuk inkább fél fokkal.

És ne feledd: mindaz, amit itt olvastál, lehet tévedés is.

Ne feledd kérlek elolvasni a blog legelső posztját, a használati utasítást. Sokat segít.

Sokszor vetik a nárcisztikusok szemére, hogy képtelenek valódi érzéseket megélni. Nárcisztikusként borzasztó nehéz erre mit  mondani. Egyrészt fogalmam sincs, hogy bárki más mit érez, legyen az nárcisztikus vagy sem, mert ugye az érzelmeket szavakkal lefesteni eléggé nehézkes, másrészt pedig ha sikerülne is, teljesen felesleges két ember érzéseit egymással hasonlítgatni. Az egyiké ilyen, a másiké pedig amolyan. Nem várhatom el senkitől, hogy márpedig legyen szíves centire azt érezni, amit én, slusszpunktum. Mégis van egy nagy igazság az eredeti kérdésfeltevésben. Valahogy nem tudok elköteleződni, nem tudok feladni egyfajta szabadságnak gondolt független jobbra-balra tipegést. Nagyon irigylem az utcán szembejövő párokat, valahogy azt érzem, hogy az ő szerelmük az igazi, az enyém meg csak úgy van. Nem vagyok biztos benne, hogy nem érzek mélyen, de nem tudok hinni az érzelmeimben, nem tudom magam kitenni nekik, pedig nagyon szeretném. Valahogy veszélyesnek tűnnek számomra. Az előző posztomat elolvasva ez talán érthető lesz  mindenkinek.

Az érzelmek átélésének a vágya, majd kudarca okozhatja esetemben azt a labilitást, hogy egyszer mindent megteszek a Kedvesért, mármint mindent, ami eszembe jut. Ez kicsit sem jelenti azt, hogy mindent amire ő vágyik, a kettő között szakadéknyi különbség lehet és szokott is lenni. Kicsit olyannak képzelem el ezt az érzelmi impotenciát, mint amikor látjuk a számítógép képernyőjén, hogy megindul egy fájl letöltése, látjuk, amint halad, halad a letöltés, először egy százalék, majd öt, aztán felszökik hirtelen negyvenötre, majd egyszer csak lefagy a rendszer és nem lesz az egészből semmi és baszhatom az egészet. Pontosan így fagyok le én is, ahogy elkezdek megélni érzelmeket. És akkor minden, amire tegnap még teljes erőmből, őszintén vágytam, higgyétek el, tényleg őszintén, ma már délibábbá foszlik. Ugyanígy az ígéreteim, a közös terveink, nagyjából minden. Számomra a legfontosabb a megbízhatóság, de ilyen szoftverrel hogyan lehetnék megbízható? Ha pedig nem lehetek, akkor inkább behúzom a féket és nem jöhet senki a közelembe.  Nincs mese, frissítenem kell a szoftvert. Azt hiszem, sokat haladtam már, de a letöltés még messze nem ért véget és jaj nekem, ha elakad…

Búcsúzóul: minden, amit itt olvasol, lehet tévedés is.

Ne feledd kérlek elolvasni a blog legelső posztját, a használati utasítást. Sokat segít.

Balázs

Bármelyik írásom értelmezéséhez érdemes elolvasni  a blogon született első rövid posztot, melynek címe: Használati utasítás.

A kicsit provokatív cím alatt titokban egy olyan írás rejtőzik, melynek egyetlen célja, hogy leírja: hogyan ne gyártsunk nárcisztikust. Ilyen kis füllentős vagyok ma. Egyébként ha valaki akkora gyökér, hogy szándékosan tönkre akarja tenni a gyereke és a gyereke szeretteinek az életét is, akkor használhatja az írást a címnek megfelelően tömegpusztító fegyverként is, de ehhez tényleg igazi baromarcnak kell lenni. Te ne légy baromarc.

Kiskamasz fiúcska ejtőzik a napon, ez lennék én. Gondtalan délután a nyári szünetben. Előző nap valami aprócska rossz fát tehetett a tűzre (esküszöm lövésem sincs, hogy mi lehetett, de nagy dolog biztosan nem,  talán feleselhettem, vagy ilyesmi). Édesanyja és apai nagyapja, aki egymással sosem voltak jóban, és az eset után sem kedvelték meg egymást, éppen a tegnapi csínem kapcsán esnek egymásnak: Ez a Balázs azért ilyen idióta, mert a te családod vonásait hordozza! vádaskodik nagyapám, édesanyám pedig emígyen védekezett: ugyan már, ezek a te vérvonalad tipikus jegyei a gyerekben!

Ezek ketten tehát teljesen egyetértettek abban, hogy én egy selejt vagyok, csak abban tért el a véleményük, hogy az én értéktelenségem mégis melyikük hibája. Én meg hallgattam. Egyiküknek sem jutott eszébe azt mondani a másik félnek, pláne nem nekem, hogy csináltam valamit, amit esetleg nem kellett volna, de amúgy én egy szerethető, értékes ember vagyok. Ezt valahogy magamtól kellett volna kitalálnom valószínűleg, ők maguk el voltak foglalva az acsarkodással. Jaj, vajon én hányszor tettem hasonlót a saját gyerekeimmel öntudatlanul? Istenem add, hogy ha tettem is, ők érezték a mindennapokban a feltétel nélküli szeretetemet. Nárcisztikusként azt kell mondjam, nem biztos, hogy ezt meg tudtam csinálni, noha a mai napig abban a hitben élek, hogy a legtöbb dolgot meg tudjuk beszélni a srácokkal és mernek/tudnak hozzám fordulni a bajaikkal. Persze én azt is hittem, hogy a párkapcsolataimban gondoskodó, odaadó férfi vagyok. Hát, erről a csajokat kellene inkább megkérdezni, az én észlelésem jócskán torz lehetett.

Amúgy ez a nagyapám volt, aki egy vitás kérdést úgy oldott meg, hogy nagy, erős kezeivel felemelt és a földhöz vágott. Úgy alaposan odabaszott. Akkor talán 6-7 éves lehettem. A vita tárgya az volt, hogy édesanyámnak dobozos jégkrémet, karamellást, mert az volt a kedvence, szerettem volna vinni a balatonfüredi Pataki cukrászdából Budapestre és nem érdekelt, hogy közben elolvad. Neki ez az ötlet nem tetszett, így repültem. Milyen érdekes, hogy a fenti két esetet egymás mellé helyezve, engem nem a fizikai atrocitás viselt meg jobban, hanem a tény, hogy a családom besorolt egy selejt kategóriába. Igazából mindegy is, hogy apró csibészséget csináltam, vagy pedig felgyújtottam a házat. Ha súlyoznom kellene, azt mondanám, legalább százszoros fájdalmat okozott az a mondat, mint a becsapódásom a Föld nevű bolygóba. Ma már tudom, azt éltem meg, hogy a vitájuk során teljesen értéktelenné váltam a saját magam szemében. Valószínűleg nem ez volt az egyetlen hasonló eset, de a traumatizált ember elméje úgy veti le magáról a traumás emlékeket, mint Houdini magáról a bilincseit, így jelenleg ennyivel szolgálhatok. A hasonlatom amúgy annyiban mindenképpen sántít, hogy Houdini bilincsei kinyíltak és lepattantak, ő pedig szabadon távozott, az enyémek pedig a mai napig béklyóznak, csak nem tudok róla. Ha engem kérdeztek, a Houdininak jobb volt. Tegnap reggel még ennyi emléket sem tudtam volna felidézni, mert ez a foszlány egy tegnapi terápián jött elő, én azóta bőgök. Sebaj, mínusz egy bilincs.

De a lényeg: a jégkrémet elvittem anyunak. :-)

Feldobott a Face egy közhelyes posztot, ami annyira nekem szólt. Aszongya, hogy a gyógyulás útján az alábbi stációkat kell bejárnod: fájdalom, elfogadás, növekedés. Hurrá, akkor én gyógyulok, mert kibaszottul fáj!!!!

Köszi, ha elolvastad és ne feledd: minden, amit ebben a posztban olvastál, lehet tévedés is.

Ne feledd kérlek elolvasni a blog legelső posztját, a használati utasítást. Sokat segít.

Balázs

Leírtam már többször, hogy ezen a blogon kísérlem meg elmesélni a küzdelmemet a nárcizmussal. De miből áll ez a küzdelem? Milyen fegyverekkel harcolok és konkrétan mi ellen?

a stratégiám a következő:

1. megtanulni, hogy mégis mi a fene ez a nárcizmus. Ezt könyvekből, szakemberekkel való konzultáción (jelenleg csoportos és egyéni terápiába is járok, igaz a csoportos nem kimondottan nárcizmus tematikájú, az a válás/szakítás utáni veszteséget segít feldolgozni.) Különböző, a témára vonatkozó online előadásokat töltök le és hallgatok.
2. Kifundálni, hogy miként lehet ezt a személyiségzavart, kordában tartani, együtt élni vele, gyakorlatilag nyereg alá törni.
3. A kettes pontot megvalósítani. Kicsit olyan ez egyelőre, mint megtanulni repülni. Az sem komplikált, az nem is három, csak kettő pontból áll: Első pont: vesd magad a földre. Második pont: hibázd el azt. (Forrás: Douglas Adems: Galaxis útikalauz stopposoknak) Ugye, hogy nem komplikált?

Az már biztos, hogy a dolog titka az önismeret. Végül is csak annyi a dolgom, hogy megszeressem magam. Másoknak megy, akkor csak nekem is összejön. Mai házi feladat. Gondolatban odamenni a négyéves önmagamhoz, átölelni és szeretni. Megértetni vele, hogy értékes, hogy szeretetre méltó. Indulok is megszeretgetni.

Amíg én szeretgetem gyermekkori önmagamat, itt hagyok egy szösszenetet, amit a múlt héten írtam még.

Ne feledd kérlek elolvasni a blog legelső posztját, a használati utasítást. Sokat segít.

A farkatlan ember

Le kell szögezzem, hogy a farkatlan ember nem a farkasember ellentéte, sőt kimondottan sok dologban hasonlítanak egymásra. A farkasember a telihold delejes fénye által változik át szőrös, kíméletlen ragadozóvá, a farkatlan viszont valami láthatatlan impulzustól rángatva veszi fel és dobja le magáról a vértől iszamos henteskötényét, hogy aztán külső szemlélő és saját maga számára is kiszámíthatatlan pillanatban változzon faszfejjé, majd vissza, angyalarcú báránnyá. Szóval a hasonlóság az időszakos szararcság, szüljük hát meg ezt az új fogalmat, a különbség pedig annak kiszámíthatósága. És nem, nem azért farkatlan, mert nem tudja/nem szeretné használni a férfiasságát, hanem azért, mert belső ereje valahol elveszett. Amúgy akárcsak a farkasember esetében, van telihold jelenség a farkatlan ember életében is, hiszen karácsonykor, vagy éppen Valentin nap közeledtével borítékolható a mészárszék, de egyéb pillanatokban is elő-előhúzza a görbe kését, hogy kéjes örömmel annak a hasába vágja, akit a legjobban szeret. Mármint a saját mércéje szerint a legjobban. Mert a farkatlan ember úgy bolyong az érzelmek útvesztőjében, mint ahogy egy átlagos ember a lakásában, mikor éjjel nem szeretne villanyt gyújtani, hogy fel ne ébresszen másokat. Úgy emlékezetből, saccra, tapogatózva a sötétben. Elképzeli, hogy itt valahol lennie kell valaminek, amit ő nem érzékel, de rutinból, tapasztalatból kerüli úgy az ágy lábát, asztal sarkát, manőverezi be magát két ajtófélfa közé. Aztán vagy sikerül a próbálkozás, vagy nem. Hasonlóság még, hogy józan pillanataikban mindketten szenvednek az iszonytól, amit okoznak. Szóval becsusszan a kés a Kedves bordái közé. Fájdalom, kínok, szenvedés cunami. Utána vajon mi következik? A farkasember lenyalja a mancsáról a vért és egyéb undi dolgot, esetleg eszik pár falatot a zsákmány legzsengébb porcikáiból, a farkatlan viszont egészen másként jár el. Szépen összevarrja a sebet. Precíz, akkurátus öltésekkel. A Kedves által legjobban szeretett színű cérnát választja, a legdrágább anyagból. Fertőtleníti. Hófehér kötést helyez rá, ha teheti, akkor Louis Vouitton-t vagy éppen valami Apple bizbaszt, hogy már messziről lássa mindenki, ő aztán úgy gondoskodik a Kedvesről, ahogy senki más. Mire befejezi a kötözést, igazából már nem is érti, hogy egyesek miért haragszanak rá. Ha valami, hát ez kibaszott igazságtalan. Hiszen mindent megtett. Nézzék már meg azt a kötés-műremeket. Persze, volt egy kis hajcihő korábban, de hát melyik kapcsolatban nincs? És pontosan ezért lesz farkatlan, hiszen a férfiassága nem belülről fakad, mint ahogy egyetlen érzelme sem, hanem egy színpadi póz, amelyet pokoli nehéz kitartania, legyen bármekkora erőművész is, akárhogy próbál is úgynevezett „normális” maradni. És ha belefárad, mert egyszer bele fog fáradni, ha egyetlen pillanatra megrogyik, hát pokoli gyorsasággal és kegyetlenséggel villan a penge krómja.

Nem vagyok én gonosz, de ha meglátod szemem csillogását: fuss az életedért!

És ne feledd: mindaz, amit ezen a blogon olvasol, lehet tévedés is.

  Szívesen mondanám, hogy egy terápiában, de sajnos a magam és az általam nem keveset kínzott Kedvesem szendvedése vezetett rá. Pedig lehetett volna egy egyszerűbb, egy sokkal egyszerűbb út is, és akkor talán minden más lett volna, az én életem, az akkor még feleségem és a gyerekeim élete bizonyára.

  Némileg ellentmondok az első mondatomnak, de az, hogy vannak nárcisztikus személyiségjegyeim, valóban elhangzott egy terápián, de sajnos olyan konteksztusban, amiből én nem kaptam segítséget. Konkrétan feltettem a kérdést a terapeutának, hogy nem vagyok-e pszichopata, mert látok magamon olyan vonásokat, amelyek engem erősen elbizonytalanítanak (cinizmus, érzéketlenség mások szenvedése iránt, még akkor is, ha a szenvedést én magam okoztam, stb.) A terapeuta erre annyit mondott, hogy tutira nem vagyok pszichopata, habár van jó pár nárcisztikus vonásom. Ő nem magyarázta el, hogy mit ért nárcizmus alatt, én pedig hátra dőlve megnyugodtam, hogy lám-lám, nem is vagyok pszichopata, ez nárcizmusos izé pedig semmit nem mondott nekem. Ez a sztori még 2014-15-ben lehetett, tehát az a sok balfácán, aki önjelölt nárcizmus tudorként (tisztelet a kivételnek) osztja ma az észt Tik-Tok-on, még javarészt a pattanásaival volt elfoglalva, így a mindennapi életben nem igazán találkoztam a témával és annak súlyosságával. Leszámítva azt az el nem hanyagolható tényt, hogy magamban hordoztam a problémát, pontosabban egy részem maga a probléma.

  Szóval ha akkor rákérdezek a terápián, hogy mi a fene az a nárcizmus, vagy a terapeuta fontosnak tartja ezt kicsit kibeszélni, talán lett volna annyi erőm és elszántságom, hogy beleállva a témába, valahogy (ma még nem tudom hogy) lebeszéljem a bennem tomboló erőt a mészárlásról és elkezdjem magam szeretni, elismerni. Talán. Ez már teória marad, hiszen a téma elsikkadt, én pedig ott folytattam az önbizalomhiányom külső forrásból történő megerősítését, ahol korábban abbahagytam, tehát női bugyikban. Elárulom, nem találtam meg, sőt csak az esett le, hogy egy szar alak vagyok, aki képtelen hű maradni ahhoz a nőhöz, aki mindent megtesz érte. Persze ezt a kognitív disszonanciát hamar feloldottam magamban és gyorsan hibát kerestem és találtam a feleségemben, így ideologizálva meg minden disznóságomat. Nem szaporítom tovább a szót, mikor ő nem bírta tovább a tehetetlenséget, elvált tőlem. Igaza volt. Csak hálás lehetek neki, hogy olyan hosszú ideig próbálta és újra próbálta. Nem voltam alkalmas stabil párkapcsolatra, ezt huszonhárom év házasság után nagyon fájdalmas kijelenteni, de sajnos elkerülhetetlen. Ennek már öt éve. Ma sem érzem magam alkalmasnak, ezért lett vége a kapcsolatunknak Kedvesemmel, akire a mai napig sokszor gondolok, de rettegek attól, hogy csak bántanám, ahogyan eddig is, így nem megyek a közelébe. Szánalmas nem? Mint egy kibaszott vérfarkas.

  Na, akkor azt már a kelleténél is hosszabban leírtam, miként nem tudtam meg, hogy nárcisztikus vagyok. Akkor mégis hogyan jöttem rá? Volt valaki, akit már annyiszor hoztam lehetetlen helyzetbe, martam és kínoztam, hogy fogta magát, összegyűjtött mindent, amit csak talált a neten a nárcizmusról és átküldte nekem emailen. Kicsi Vanesszám. Vajon hogyan fogadtam? Elutasítóan, sértetten. Nem mintha nem találtam volna pár dolgot benne igaznak magamra nézve, de a lényeg nem jött át. Az, hogy ezek nem olyan dolgaim, amelyeket én néha rossz napjaimon csinálok, hanem a nárcizmus az egyik alapvető mozgatórugóm, amely befolyásolja életem minden területét, minden percben. Szóval valamit már kapargattam, de nem találtam igazán fontosnak, nem találtam olyan jegyemnek, amely lehengerel, amely maga alá temet. Aztán egy nárcisztikusok számára rémálom időszakban (yessss, itt a karácsony), végképp elvesztem. Addig feszítettem a húrt, amíg már ő is felkapta a vizet, szólt pár rosszat és ez a kapcsolatunk végét jelentette. Találtam okot, hogy kivégezzem azt, aki nélkül levegőt sem tudok jelenleg venni. És igen, ez volt az igazság pillanata. Belenéztem a tükörbe és egy idiótát láttam, aki nem ura a tetteinek. Akkor döntöttem el, hogy ennek az életnek vége és mindent a nárcizmusom elleni harcnak vetek alá. Fogalmam sincs, hogy sikerül-e. Habár ennek a blognak az indítását is egyfajta terápiának tekintem, kiírva magamból a gondolataimat, közben nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy pusztán egy számomra új formában, a blogolással akarom betömni az önértékelésemen tátongó lyukakat, hiszen habár nem vagyok egy író-költő fejedelem, azt azért tudom, hogy az átlagos embernél jobban forgatom a tollat, illetve pötyörészem a klaviatúrát. A blogolás egyelőre veszélytelenebb megoldásnak tűnik a bugyi hajkurászásnál, de vajon jobban működik? Kicsit mint a nikotin tapasz egy nikotinfüggőnek.

  Hol tartok ebben a küzdelemben? Nagyon az elején, csak remélni tudom, hogy lesz erőm járni az úton. Egyrészt tudatosult bennem, hogy van egy súlyos, megoldandó feladatom, az önbecsülésem megszerzése, másrészt addig is, amíg ez nincs meg, kordában kell tartanom a nárcizmust és nem másokon leverni önértékelésem hiányát. Azt hittem, hogy ehhez elég, ha szingli maradok, mert akkor nincs kit bántanom. De találtam már új célpontokat, a szüleimet. Nagyon nehéz nem bántani őket akkor, amikor éppen tudatosult bennem a nárcizmusom eredete és hát ebben a témában azért karakteresen ott vannak. Hiába tudom, hogy mindent megtettek értem, amit csak tudtak, egyszerűen még nem tudom nem leverni rajtuk. Hiába tudom, hogy ötvenéves ember ne hibáztassa már a szüleit, vállalja fel a saját felelősségét. Le kell csillapodjon bennem a gyermeki düh, mindez ötvenévesen. Jaj.

  Sosem tervezem meg, hogy pontosan mit és milyen formában írok le, ez most így sikerült.  Kérlek vedd figyelembe, hogy minden amit ezen a blogon olvasol, lehet tévedés is.

Balázs

Három fő kérdés gyötör a sok ezer egyéb mellett: Hogyan lettem nárcisztikus? Hogyan tudtam meg, hogy az vagyok? Mit tehetek, hogy ne legyek az, vagy ha már az maradok, akkor hogyan tarthatom keretek között ezt a részemet? Ezek jelenleg a leggyötrőbb gondolataim.

Az első két kérdésre már nagyjából tudom a választ, a másodikra mindenképpen, a harmadik a fogós kérdés.

A poszt az első kérdés megválaszolására törekszik.

Hogy születik egy nárcisztikus? Nagyjából úgy, mint mindenki más. Kicsi, síró emberkeként. Valószínűleg, akkor még nem is nárcisztikus. Csak aztán… Aztán történik valami vele, amit ő úgy él meg, hogy nem szeretik. Hogy nem fontos. Ehhez valójában nem kell kint felejteni a csecsemőt az autóban éjszakára, vagy ha sírdogál, kitolni a kert végébe és ott hagyni egy napra, ne zavarjon senkit, úgyis csak erősödik a tüdeje a sírástól. Elég bármilyen élethelyzet, amitől a kicsi szeretetlennek érzi magát. Ezt a szeretetlenséget érezheti akkor is, ha a szülei amúgy egyszerűen imádják és a legjobb képességeik szerint tejben-vajban fürösztik. Mint például engem is. Viszont az én esetemben édesapám aki mindennél jobban szeretett engem, sosem volt ott amikor valójában szükségem volt rá, semmi fontos dolgot nem tudtam vele megbeszélni sem gyermekkoromban, sem pedig felnőtt fejjel. Nem azért, mert ő nem akart volna ott lenni mellettem a bajban, egyszerűen halvány fogalma sem volt arról, és ma sincs, hogy mikor van rá szüksége az ember fiának. Édesanyám pedig olyan családban nőtt fel, ahol apukájától soha egy elismerést nem kapott úgy, hogy kritika ne járt volna hozzá.

Hát lássuk csak, az én nárcisztikus eredetemet.

Pont két hete történt meg, hogy a szüleimnek meséltem összetörve, milyen nehezen élem meg a Vanesszával való szakításunkat, illetve ezt a nárcizmusos mizériát, amely az egész életemnek keserédes színt adott. Apu végig mosolyogta a beszélgetést. Egy ideig mondtam, mondtam a történetem, aztán a szűnni nem akaró vigyorgását nézve elszakadt nálam a cérna: Tudod apu, ha te mondasz nekem valamit, ami neked nagyon fáj, ami mélységesen lesújt és közben azt látod, hogy én úgy vigyorgok, mint te most, akkor tudnod kell, hogy én az egészet leszarom. Mint te most, amit én mondok. És akkor elhagyta a számat egy mondat, amelynél sokkal rémisztőbbet még nem fogalmaztam meg: Tudod apu, mikor nekem szükségem van rád, akkor te nem vagy ott, ha pedig mégis, akkor vigyorogsz a problémáimon. Akkor nekem már jobb, ha nem vagy ott.

Persze könnyen mondok még ilyet, mert édesapám szerencsére még él. Bármikor odamehetek hozzá, vagy felhívhatom. De közben mégsem tudunk kapcsolódni egymáshoz. Ez a szeretet hiába hatalmas, hiába gyengéd, teljesen impotens. Ha elnézem az ő édesapját, megboldogult nagypapámat, akkor nagyon meg tudom érteni édesapámat. Ahhoz az apához aztán pláne nem lehetett kapcsolódni, nem csoda, hogy ilyen mintát látva, neki sem ment könnyen a hozzám történő kapcsolódás. Ennyit apuról.

Édesanyám. Na, ez a téma nehezebben megy. Valahogy bennem maradnak a szavak. Anyu is mindig nagyon szeretett, ez soha nem lehetett kérdéses. Viszont azt érzem, ő úgy tud szeretni, hogy abban elvárások vannak. Biztosan nem szándékolt, de kisebb, nagyobb elvárások. Az ő édesapját csak hírből ismerhetem, de a hírek szerint ez a feltételes szeretet pláne nem lehet meglepetés. Anyu hiába volt jeles mindenből gyermekkorában, édesapja valamibe csak belekötött a végén. Úgyhogy az ő felém irányuló, elvárásokkal terhelt szeretete is abszolút indokolható, habár szerintem teljesen felesleges indokolni, számomra bőven elég megérteni és megpróbálni elfogadni.

Hogy mindez egyedi dolog-e? Hogy csak engem értek ilyen, vagy ennél sokkal nagyobb traumák? Nyilvánvalóan nem, de a fentiek valamiért engem olyan módon érintettek meg, hogy holdtöltekor szörnyeteggé válok és kegyetlenül tépem fel a torkát annak, aki a legközelebb áll hozzám. Mások, reményeim szerint az olvasók közül is sokan, ezeket a dolgokat fel sem vették, nem hogy nem traumatizálódtak tőle. Folytatása következik.

Mindenkinek javaslom, hogy olvassa el a Használati utasítás című írásomat, az elsőt amely megjelent a blogban. Sok dolgot segít tisztábban látni.

És a legfontosabb: minden, amit ezen a blogon olvasol, lehet, hogy tévedés.

   A blog szerzője nárcisztikus személyiségzavarral küzd, talán bipoláris is. A hangsúly jelenleg a küzdelmen van. Nem fogadom el, hogy unalmas időközönként hol egy hisztis kisgyerek válik belőlem, aki retteg az elhagyatottságtól, szeretetlenségtől, attól, hogy mások és maga számára is értéktelen, hol pedig egy vérfarkas leszek, aki a legkülönbözőbb módszerekkel ejt sebeket azokon, akik bíznak benne és akiket képességeihez képest a legjobban szeret. Ezekről a képességekről másik írásomban mindenképpen írok majd.  Minden általam ismert módon, ahogy az energiám engedik, felveszem a harcot azokkal a beidegződésekkel, amelyek egész életemben tönkretették a szociális kapcsolataimat, főként a párkapcsolataimat. Ez a blog szándékom szerint főként erről a harcról szól.

   Tudnod kell, hogy nem vagyok orvos, nem vagyok terapeuta, én csak a magam harcáról írok, arról sem elfogulatlanul, hanem kimondottan involválódva: egy nárcisztikus szemüvegén keresztül szemlélve a világot. Sokszor egy kisgyerek sértődöttsége, dühe szól belőlem és számtalanszor veszem észre a nárcisztikus praktikáimat a régi bejegyzéseimet olvasva, melyek az íráskor alamuszi módon vezették a kezemet. Nem javítom ki őket, árulkodjanak csak! Ha véletlenül kezdenél sajnálni, vedd észre, hogy manipulállak. Nincs bennem semmi sajnálni való.

    Szeretném leszögezni, hogy noha idén már 50 éves leszek, csak két hónapja (2024. januárjának elején) tudatosult bennem a nárcizmus mibenléte és annak szerepe az életemben. Kegyetlen beismerés volt, de ennél a beismerésnél nagyobb ajándékot nem is kaphattam volna. Hogy kitől kaptam? Az Univerzumtól, a fürdőszobámban lévő tükörtől, vagy éppen Vanesszától, aki mindent megtett, hogy értelmes és érzelmes embert faragjon belőlem, reményeim szerint az utolsó nőtől, akit önmagamat a végletekig sajnálva, szadisztikus élvezettel zsigereltem ki lelkileg.

   És a legfontosabb: Minden, amit ezen a blogon olvasol, lehet, hogy tévedés.

   Ha kommentelni szeretnél: Kérlek, hogy olyan stílusban írj, ahogy szeretnéd, ha neked, rólad is írnának mások. Köszönöm.