Három álmot is láttam az éjjel. Az egyikben valami szörny üldözött, ami csak azért érdekes, mert mikor éjjel felriadtam az álmomból, tárva nyitva volt a hálószobám ajtaja, amit biztos, hogy lefekvéskor résnyire hagytam csak. Az ablak zárva, így huzat nem volt a lakásban. Sebaj, bárki/bármi volt is nálam valamelyik világból, remélem jól szórakozott. Utána valami vadászós katyvaszban találtam magam. A vadásztársaságunk elnöke megsebzett egy disznót, azt mentünk volna utánkeresni, de a vadász gúnyám egy másik autóban maradt, így nekem utcai ruhában kellett/volna mennem. Hogy aztán mentem-e, arra már nem emlékszem.

   Hanem a harmadik álom feladta a leckét. A volt feleségemmel álmodtam. Szerintem először álmodtam róla amióta élek, pedig huszonhárom évig volt hűséges társam. Az álmomban újra együtt voltunk. Tényleg újra, tehát az álmomban is tisztában voltam vele, hogy egyszer már elváltunk, ő újraházasodott, én pedig éltem a magam kis világát, de ebben az álomban újra egy pár voltunk. Nem is ez feltétlenül a lényeges, hanem az érzés, ami átszőtte az álmot. Az maga volt a harmónia. Az a harmónia, ami soha nem volt jelen az életemben, pláne nem a párkapcsolataimban. Erre most beköszön, ha csak egy álomban is, ráadásul pont a volt feleségemmel, akivel ha jó is a kapcsolatunk, azért messze nem a harmonikus férfi-nő kapcsolat. Mindenek esetére a szörnyes álomból jobb volt az ébredés, mert azt megkönnyebbülés kísérte, ezt pedig egy mély döbbenet. Mi a fene volt ez? Honnan jött? Miért most?

   Szerintem ez az álom valamit jelent. Vagy nem. Talán most bocsátottam meg neki, hogy elvált tőlem? Eddig azt sem tudtam, hogy haragszom. Hiszen teljesen igaza volt, hülye lett volna nem elválni. De a logika és az érzések közel sincsenek nálam beszélő viszonyban. Ezért nem szoktam az érzéseimre hallgatni, megyek az agyam után. Nem éppen a boldog élet receptje, de ha valakit úgy hagynak cserben az érzelmei, ahogy engem (folytatólagosan, csoportosan és különös kegyetlenséggel elkövetve), hát nem csoda, ha inkább messzire fut előlük. Oké, eddig ez így volt, majd most igyekszem változtatni ezen is. Gyerünk szívecském, te összevissza verdeső, ritmust soha nem ismerő, kelekótya félrevert harang, most mutasd meg mit tudsz!

Mára ennyit.

  Mai írásomban az egyik kedvenc versemen keresztül próbálom megmagyarázni a nárcizmus mibenlétét.

  Kezdetnek olvasd el kérlek ezt a verset. Nekem egy olyan nő mutatta meg, aki tudtomon kívül és akaratom ellenére indított el az önismeret útján. Köszi Judit, ezt is köszi. A vers olvasása nem nagy meló, ha csak átfutod fél perc, amennyiben magadban értelmezed is, akkor akár egy-két perc is lehet a ráfordított idő, szerintem megéri az extra harminc másodperc.

Weöres Sándor: Ki minek gondol, az vagyok annak

Ki minek gondol, az vagyok annak…
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
Te vagy magad, ki e jelet vonja.
 
S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
Mert fénye-árnya terád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt sajátmagadról.
 
Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.
Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.
 
Szemem tavában magadat látod:
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.

    A felnőtt, egészséges énemnek ez a vers azt üzeni, hogy mi emberek egyrészt azt látjuk bele a másikba, amit kezdetben gondolunk róla és csak azokat a tulajdonságait, tetteit vesszük észre, amelyek alátámasztják az előfeltevésünket, másrészt pedig, és ez a nehezebb ügy, a másik oldalon tényleg úgy kezdünk el viselkedni, ahogyan azt elvárják tőlünk kimondva, kimondatlanul. Na és ez az, amit mi nárcisztikusok túltolunk, nem kicsit. Mi nem úgy VISELKEDÜNK, mi megpróbálunk azok LENNI. Érted a különbséget? Mivel nem tartjuk magunkat szerethetőnek, megpróbáljuk kitalálni, hogy Te mit szeretnél látni amikor rám nézel és kaméleon módon olyanok leszünk. Én legalábbis. Ez hol játszi könnyedséggel megy, hol pedig görcsösen, erőlködve.

   Én például ki nem állhatom az operákat és azokat a kényelmetlen operaházi székeket, de ha Te Wagner imádó vagy, egyszer csak azon kapom magam, hogy éves bérletért állok sorba remegve és minden erőmmel megpróbálom szeretni a kövér nő produkcióját, aki csak nem hagyja abba az éneklést, hiába áll ki a hátából egy kés, amely nyilvánvalóan megsebezte a mellüreget, átszúrta a jobb tüdő lebenyt, légmellet kellett volna kialakítson, így a nőci, akit a nagy testsúlya miatt valószínűleg lélegeztetni sem lenne könnyű ha egyáltalán bejut a kórházba, a színpadon kellett volna megfulladjon számos sorstársam legnagyobb megelégedésére. Ehelyett énekel. De én próbálom szeretni, mert azt tanították nekem kiskoromban, hogy Te csak akkor fogsz engem elfogadni ha mindenben megfelelek neked, amúgy, ha csak magamat adom akkor nem. Pedig simán lehet, hogy neked ezerszer jobb lenne a kedvenc barátnőddel menni, akivel évtizedek óta nem hagytatok ki egy előadást, de én próbálok mindenben megfelelni, emlékszel: szemed tavában kutatom magam, mert csak ott láthatom magamat.

    Vegetáriánus vagy lelkiismereti okokból? Tuti, hogy a vadász puskáim ott fognak porosodni a szekrényben, elő nem veszem őket, talán anyu a kedvenc tatár beefsteak-em helyett is majd répa főzeléket készít, mert a húsevés gondolatától is feláll a szőr a hátamon. Persze a te kedvedért. Anyu amúgy nem darálja a húst a tatárhoz, hanem borotvaéles késsel nyesi apró darabokra. Nyami.

   Ha kellő önismerettel és belső tartással bíró partner mellett próbáljuk ezt a nárcisztikus színjátékot megtenni, akkor egy idő után elkerülhetetlen, hogy a partner száját elhagyja az a mondat, amit én először Judittól hallottam: Én nem ismerlek Balázs. Nem ismerlek, mert te sem ismered magad. Szerepet játszol, mintha több személyiséged lenne. Zuhansz egyikből a másikba. Melyik vagy te? Szerintem egyik sem. Légy önmagad! Ne játssz szerepet!

   Egy nárcisztikustól ennél sokkal nehezebbet nem kérhetett volna és egy nárcisztikus ennél durvábban nem szembesülhet. Persze akkor én nem is szembesültem, mert hülyeségnek tartottam az egészet, letagadtam és átmentem vádaskodásba. Így az említett hölgyet nem láttam két éve. Probléma megoldva Balázs módra. Én most szembesülök, hiszen most kezdem megérteni magamat.

   Találtam egy képet a kiskori önmagamról, az a kezdő képem a telómon. Ha valaki megkérdezi, hogy melyik gyerekem az, én megmondom az igazat, az ott én vagyok. Még soha, senki nem merte megkérdezni, hogy ugyan miért nézegetem magam? Gondolatban azonban könnyen lehet, hogy a kérdező véleményt formál: micsoda nárcisztikus köcsög, még a telefonján is magát nézi! Ha tudnák. Persze, tényleg nárcisztikus köcsög, de kurvára nem azért nézegeti magát, mert el van telve magától, hanem azért, hogy meg tudja szeretni azt az ábrándos tekintetű kisfiút, aki ránevet a képről és akinek a mosolya mögött tengernyi fájdalom van. Én csak tudom, ebben a tengerben úszom.

   Minden, amit a blogon olvasol lehet tévedés is. Balázs

Érdemes elolvasni az első írást ezen a blogon, a "Használati utasítást." Sokat segít.

https://egynarcisztikusgondolatai.blog.hu/2024/02/27/hasznalait_utasitas_a_bloghoz_illetve_a_szerzohoz

  Sokkal nehezebb témát ma nem is választhattam volna. Nemrégiben ismerkedtem meg egy lánnyal, akivel egy nagyon furcsa, őszinte kapcsolatot élek.  A kapcsolat persze egyáltalán nem is kapcsolat, azt hiszem bruttó öt alkalommal találkoztunk, de engem egyszerűen lezsibbaszt, hogy nem akarom másnak mutatni magam, mint amilyen vagyok. Talán a második beszélgetésünk során kiböktem, hogy nekem elég sokszor megy a hasam. Azt hiszem, mások nem a fosással ismerkednek. Én pedig csak megmutatom magam. Fosósan, ha éppen úgy alakul. Tudom, hogy az előző barátja hazudozott neki és becsapta, ez nagyon lesújtott, mert magamra ismertem a történetben. Az a srác lehettem volna én is. Pont így hazudtam én is. Hazudtam, többnyire csak magamnak, de aki magának hazudik, az máshoz sem lehet őszinte. Ily módon nagyon hasonlóan éltem, mint az ominózus volt barát. Na, ennek most vége. Inkább ne álljon valaki velem szóba azért, amilyen vagyok, mint hogy velem maradjon ideiglenesen bedőlve a maszknak, amit viselek, én pedig közben folyamatosan azon matekozzak, hogy mikor hogyan kell viselkedjek, hogy le verjem a nagy kapkodásban, magamutogatásban az arcomról a maszkot. Szeretném hangsúlyozni, hogy mikor maszkot húzok, akkor nem tudom, hogy álarcot viselek, hogy másnak mutatom magam. Csak felveszek egy pózt, amit jobb napjaimon el is hiszek magamról.

  De milyen egy nárcisztikus ember maszkja? Pont olyan, amilyet te látni szeretnél rajta, illetve olyan, amilyenről ő azt hiszi, hogy te látni szeretnél rajta. Vicces nem? Felvesz egy álarcot, közben lehet, hogy álarc nélkül jobban tetszene, de ezt ő soha nem fogja neked elhinni. Felesleges elmondani neki, az édesanyja már jobban megtanította neki, mint amennyire te fogod. Vagy rájön magától, vagy felejtős az ügy, esélytelen vagy a kedves mamával szemben. Magamról beszélek és a saját anyukámról, így elsődleges forrásból ismerem a sztorit.

  Miért visel egyáltalán maszkot a nárcisztikus ember? Mert azt hiszi, azt tanulta gyermekkorában, hogy nem szerethető, ezért megpróbál megfelelni a vele szemben támasztott vélt vagy valós elvárásoknak. Kulcsszó a vélt elvárás. Mivel egy dolgot biztosan tud, mégpedig azt, hogy ha saját magát adja, akkor őt senki nem fogja szeretni, megpróbál olyan lenni, amilyennek ő egy szerethető embert elképzel. Amilyennek elképzeli azt az embert, akinek lennie kellett volna, hogy gyermekkorában olyannak szeressék, amilyen. Érthető ez a mondat egyáltalán? Én értem, de nekem könnyű, én írtam.

  Szóval a nárcisztikus ember kurvára nem akar hazudni. Nem igaz, hogy gonosz, aljas szándékkal a szívében megtéveszt és manipulál. Nem. Ő egy elhagyott kisgyerek rettegésével a szívében téveszt meg és manipulál. A végeredmény számodra valószínűleg tökéletesen ugyanaz. Kívülállóknak mindegy, hogy miért csapják be őket, hagyják cserben, belezik ki, de nekünk, nárcisztikusoknak nem mindegy. Mert ha ezt a bennem tomboló kisgyereket el tudom kezdeni szeretni, akkor talán abbahagyja a mészárlást. És akkor egyszer belenézek a tükörbe és nem akarom kerülni a saját pillantásomat.

  Persze minden amit a posztban olvastál, lehet tévedés is. Kivéve a hasmenést, azért kezeskedem.

Érdemes elolvasni az első írást ezen a blogon, a "Használati utasítást." Sokat segít.

https://egynarcisztikusgondolatai.blog.hu/2024/02/27/hasznalait_utasitas_a_bloghoz_illetve_a_szerzohoz

  Jaj. A március másodikán megjelent posztomat még a megjelenést megelőző nap írtam és abban nagy önbizalommal állítottam, hogy én aztán nőt magamhoz közel bizton nem engedek, mert úgyis csak bántani fogom, meg aztán az előző párkapcsolatom sem olyan régen, csak az év elején ért keserű véget. Szóval megírtam a posztot, aztán jött az esti buli. Bohemian Betyars, vodka, fröccs, nekem pedig egyetlen árva pogácsa a gyomromban, amit egész nap megennem sikerült. Buli előtt, közben nem igazán nyerő kombó, pláne totálisan kialvatlanul, hulla fáradtan. Aztán megérkezett egy lány, kinek nevetése akkor sem szűnt meg, mikor a buliba megérkezve konstatálta, hogy a fickó, aki tök ismeretlenül elhívta a buliba, gyakorlatilag magát kiütve, tátott szájjal szunyókál a sarokban. Nem haragudott, pedig ez tényleg gáz volt.  De ő vizet hozott nekem és táncoltunk, beszélgettünk. Szóval mire az előző napi poszt megjelent, igazából hazugsággá vált az írásom. Így hazudik egy nárcisztikus, ennyit hát Balázs megbízhatóságáról, szavahihetőségéről, stabilitásáról.

  Most akkor fékezni fogok, hogy ne ültessek el olyan reményeket, amelyeket nem biztos, hogy életben is tudok tartani. De ő nem akarja, hogy fékezzek. Persze, hiszen még soha, senki nem akarta, hogy fékezzek, mert ami belőlem látszik, az ad annyi reményt, amiért esetleg megéri kockáztatni. Mekkora tévedés! Nekem pedig sokszor nagyon nehéz magamtól a fékre lépjek, mert nárcisztikus emberként kínzóan szomjazom a közelségére. Pedig pont ezért lesz muszáj lassítani, hogy a tudatosságom lépést tartson a kapcsolatunkkal. Sőt, előtte kéne járjon utcahosszal. Olyan gondolatok kezdenek gyötörni, amelyek korábban is. Akkor most nem fejlődtem semmit? Vagy csak megbotlottam? Vagy minden így jó, ahogy van? Pár napja még a kedvesem után nyavalyogtam, most meg adjam elő a stabil, megbízható pasit? Biztos, hogy nem. Az én szemszögemből persze egy jövőben bimbózó románc gondolata nagyon vonzó lenne, de ahhoz valami alap kellene, én pedig megint maximum olyan kapcsolatot tudnék kialakítani, melynek a végén neki fog fájni ha balfasz leszek.  Láttam már pár áldozatomat, lehánynám magam egy újabb lélek megcsonkolásától.

Hannibál Lecter magyar hangja, Balázs

Ne feledd kérlek elolvasni a blog legelső posztját, a használati utasítást. Sokat segít.

  Logikusnak tűnik, hogy ha egy szülő nárcisztikus, akkor az általa nevelt gyerek is hasonló mintát, hasonló programot követ, így nárcisztikus lesz, eleve elrendeltetve. Logikusnak tényleg logikus, de nem feltétlenül igaz. Hiszen az azonos szülők által nevelt gyerekek sem feltétlenül azonos módon reagálnak az őt ért hatásokra, illetve egyáltalán nem biztos, hogy a szülők azonos módon fordulnak a két gyerekhez. Ezen nem azt értem, hogy az egyiket szeretik, a másikat pedig nem, de a két vagy több gyerek, hacsak nem ikrek, eltérő időszakban, a szülők eltérő élethelyzetében születnek meg, így jó eséllyel eltérő tapasztalati, tudatszinten mozgó szülőket kapnak, vagy éppen más neműek, más programokkal. Meg még ezer oka lehet, amiről nekem fogalmam sincs, lévén hogy nem terapeuta vagyok, hanem tolmács, fordító, targoncás, kereskedő, cégvezető, nem utolsósorban pedig nárcisztikus.

  Itt van a nővérem és az én esetem. Ugyanaz a két szerető szülő nevelt fel bennünket, mégis én elég sok nárcisztikus vonást hordozok, nővérem lényegesen kevesebbet, ha egyáltalán. Korábban már írtam arról, hogy szüleink mindent beleadva szeretnek bennünket, de amit ők kaptak otthonról a szülőktől, az nem sok gyengéd, feltétel nélküli kapcsolódást tett lehetővé számukra. Emlékeim szerint nekem soha nem mondták, hogy ilyen vacak, olyan vacak vagy, csak a sorok között olvasva kaptam az ívet, lásd előző írásom. Nővérkém viszont, ezt pont tegnap beszéltük meg, rendszeresen lett lusta, önző gyereknek kikiáltva. Ehhez képest az önértékelése nem sérült, legalábbis ő értékes, egész embernek érzi magát, amit én még ma is csak az erős pillanataimban mondhatok el magamról. Mondjuk autoimmun betegséggel, meg jó pár lelki eredetű, műtétet eredményező gerinc és váll ízületi kórsággal él együtt a tesóm. De nem nárcizmussal. Ezt azért merem viszonylag magabiztosan leírni, mert nagyon nyílt, őszinte kapcsolatban él a gyerekeivel és a legnagyobb szarságot is megbeszélik egymással. Édesanyám folyamatosan áldozat szerepben tetszeleg, erre van egy tüneményes példám, mindjárt elmesélem, csak előtte befejezem az előző gondolatmenetet. Szóval anyu olyan típusú nárcisztikus, aki folyamatos lekifurdalásban tartja a szeretteit és nővérem gyerekei szerint ez megvan az édesanyjukban is, de csak nyomokban. Tehát a minta ott van, de tudatos munkával ezt sokszor le lehet győzni. Ha nyakon csípi az ember a mozgatórugóját, időben le tud állni. Szerintem minden siker hatalmas siker, még akkor is, ha több kudarc követi. Annyira berögzült mintákat kell meghaladni ilyenkor, hogy minden apróságot meg lehet süvegelni.

  De hogyan kelt lelkifurdalást egy tüneményes nagymama, aki titkos boszorkánykonyhájában kever furdalás-koktélt? Elmesélem. Pár hónapja hívtam fel anyut és nagyon vigyázva minden szavamra, nehogy bármi feszkó legyen, beszélgetni kezdtünk. Elmeséltem, hogy Adél lányom beköltözött egy szép lakásba. Anyu hamar rájött, hogy ugyanebben a budapesti gangos házban élt az ő nagynénje több évtizeddel ezelőtt és én is kis iskolás koromban, a nyári szünetben párszor eltöltöttem ott néhány napot, amíg szüleim dolgoztak.

-Tényleg, csapok a homlokomra képzeletben, emlékszem! Ahogy bemegyünk a lakásba, jobbra volt a konyha, szemben a nappali. Koloniál bútorok, sok Albatrosz kiadású, sárga krimivel. És a szekrényekből áradó naftalin szaggal. Tudod anyu, az a büdös molyirtó, amit régen az öregasszonyok használtak. Aztán másról kezdtünk el beszélni és végül tök jó hangulatban tettük le a telefont. Igen ám, de mikor pár napra rá felhívtam anyut, elcsukló hangon közölte, hogy én mennyire megbántottam. Mivel telefonon beszéltünk, nem láthatta, milyen értelen fejet vágtam erre a mondatára. Nagyon hülyén nézhettem ki a fejemből. A következő dialógus zajlott le.

-Mivel bántottalak meg?

-Azt mondtad, hogy én büdös vagyok, és ez egyrészt nem igaz, másrészt nagyon gonosz dolog volt tőled.

-Mégis mikor mondtam neked, azt, hogy büdös vagy, miért lennél büdös?!

-Azt mondtad, hogy a nagynénéméknél büdös öregasszony szag volt, tehát szerinted az öregasszonyok büdösek, és logikus, hogy mivel én öregasszony vagyok, szerinted én is büdös vagyok.

Na erre tényleg nem tudtam mit mondani. A nagynéninél negyven évvel ezelőtt terjengő naftalin szagból anyu levezette, hogy szerintem ő ma büdös. Majd rátett még egy lapáttal.

-És amúgy is észrevettem, hogy jóideje nem adsz puszit az arcomra, csak a fejem búbjára. Tudom, hogy azért, mert büdösnek tartasz.

-Anyu, a COVID idején szoktunk erre rá, nem emlékszel? A párszor nektek vitt ételt is a kerítésre akasztottam fel amíg pánikoltunk, nehogy bevigyek valamit hozzátok és miután már be mertem menni, akkor kezdtünk el ilyen fejbúb puszikat adni.

Stb, stb. Szerintetek bármiben meg lehetett győzni? Vagy szerette volna, ha meg tudom győzni? Dehogy is, akkor ugrott volna az áldozati szerep. A dologban az a nehéz, hogy teljesen felesleges megpróbálni vitatkozni vele, mert amit mond, ő tényleg azt érzi igaznak. Valahogy az ő programja így működik. Értem én, hogy van ilyen nárcizmus is, csak ezzel nekem annyi a gondom, hogy mindezt 50 évesen fogtam fel és most nagyon nehéz mindezt szeretettel kezelni, nem pedig dühhel, haraggal. A negyven évvel ezelőtt traumatizált kisfiú érzéseit érzem és próbálok egy ötvenéves férfi logikájával érvelni. Kívülről nézve marha vicces lehet. Mondjuk felrúgom, aki kinevet.

Mindegy, ez az én életem, csak azért írom le, mert felidézve az emlékeket ezt-azt megértek és tudatosabban tudok magamra nézni. Egy fokkal. Vagy mondjuk inkább fél fokkal.

És ne feledd: mindaz, amit itt olvastál, lehet tévedés is.

Ne feledd kérlek elolvasni a blog legelső posztját, a használati utasítást. Sokat segít.

Sokszor vetik a nárcisztikusok szemére, hogy képtelenek valódi érzéseket megélni. Nárcisztikusként borzasztó nehéz erre mit  mondani. Egyrészt fogalmam sincs, hogy bárki más mit érez, legyen az nárcisztikus vagy sem, mert ugye az érzelmeket szavakkal lefesteni eléggé nehézkes, másrészt pedig ha sikerülne is, teljesen felesleges két ember érzéseit egymással hasonlítgatni. Az egyiké ilyen, a másiké pedig amolyan. Nem várhatom el senkitől, hogy márpedig legyen szíves centire azt érezni, amit én, slusszpunktum. Mégis van egy nagy igazság az eredeti kérdésfeltevésben. Valahogy nem tudok elköteleződni, nem tudok feladni egyfajta szabadságnak gondolt független jobbra-balra tipegést. Nagyon irigylem az utcán szembejövő párokat, valahogy azt érzem, hogy az ő szerelmük az igazi, az enyém meg csak úgy van. Nem vagyok biztos benne, hogy nem érzek mélyen, de nem tudok hinni az érzelmeimben, nem tudom magam kitenni nekik, pedig nagyon szeretném. Valahogy veszélyesnek tűnnek számomra. Az előző posztomat elolvasva ez talán érthető lesz  mindenkinek.

Az érzelmek átélésének a vágya, majd kudarca okozhatja esetemben azt a labilitást, hogy egyszer mindent megteszek a Kedvesért, mármint mindent, ami eszembe jut. Ez kicsit sem jelenti azt, hogy mindent amire ő vágyik, a kettő között szakadéknyi különbség lehet és szokott is lenni. Kicsit olyannak képzelem el ezt az érzelmi impotenciát, mint amikor látjuk a számítógép képernyőjén, hogy megindul egy fájl letöltése, látjuk, amint halad, halad a letöltés, először egy százalék, majd öt, aztán felszökik hirtelen negyvenötre, majd egyszer csak lefagy a rendszer és nem lesz az egészből semmi és baszhatom az egészet. Pontosan így fagyok le én is, ahogy elkezdek megélni érzelmeket. És akkor minden, amire tegnap még teljes erőmből, őszintén vágytam, higgyétek el, tényleg őszintén, ma már délibábbá foszlik. Ugyanígy az ígéreteim, a közös terveink, nagyjából minden. Számomra a legfontosabb a megbízhatóság, de ilyen szoftverrel hogyan lehetnék megbízható? Ha pedig nem lehetek, akkor inkább behúzom a féket és nem jöhet senki a közelembe.  Nincs mese, frissítenem kell a szoftvert. Azt hiszem, sokat haladtam már, de a letöltés még messze nem ért véget és jaj nekem, ha elakad…

Búcsúzóul: minden, amit itt olvasol, lehet tévedés is.

Ne feledd kérlek elolvasni a blog legelső posztját, a használati utasítást. Sokat segít.

Balázs

Bármelyik írásom értelmezéséhez érdemes elolvasni  a blogon született első rövid posztot, melynek címe: Használati utasítás.

A kicsit provokatív cím alatt titokban egy olyan írás rejtőzik, melynek egyetlen célja, hogy leírja: hogyan ne gyártsunk nárcisztikust. Ilyen kis füllentős vagyok ma. Egyébként ha valaki akkora gyökér, hogy szándékosan tönkre akarja tenni a gyereke és a gyereke szeretteinek az életét is, akkor használhatja az írást a címnek megfelelően tömegpusztító fegyverként is, de ehhez tényleg igazi baromarcnak kell lenni. Te ne légy baromarc.

Kiskamasz fiúcska ejtőzik a napon, ez lennék én. Gondtalan délután a nyári szünetben. Előző nap valami aprócska rossz fát tehetett a tűzre (esküszöm lövésem sincs, hogy mi lehetett, de nagy dolog biztosan nem,  talán feleselhettem, vagy ilyesmi). Édesanyja és apai nagyapja, aki egymással sosem voltak jóban, és az eset után sem kedvelték meg egymást, éppen a tegnapi csínem kapcsán esnek egymásnak: Ez a Balázs azért ilyen idióta, mert a te családod vonásait hordozza! vádaskodik nagyapám, édesanyám pedig emígyen védekezett: ugyan már, ezek a te vérvonalad tipikus jegyei a gyerekben!

Ezek ketten tehát teljesen egyetértettek abban, hogy én egy selejt vagyok, csak abban tért el a véleményük, hogy az én értéktelenségem mégis melyikük hibája. Én meg hallgattam. Egyiküknek sem jutott eszébe azt mondani a másik félnek, pláne nem nekem, hogy csináltam valamit, amit esetleg nem kellett volna, de amúgy én egy szerethető, értékes ember vagyok. Ezt valahogy magamtól kellett volna kitalálnom valószínűleg, ők maguk el voltak foglalva az acsarkodással. Jaj, vajon én hányszor tettem hasonlót a saját gyerekeimmel öntudatlanul? Istenem add, hogy ha tettem is, ők érezték a mindennapokban a feltétel nélküli szeretetemet. Nárcisztikusként azt kell mondjam, nem biztos, hogy ezt meg tudtam csinálni, noha a mai napig abban a hitben élek, hogy a legtöbb dolgot meg tudjuk beszélni a srácokkal és mernek/tudnak hozzám fordulni a bajaikkal. Persze én azt is hittem, hogy a párkapcsolataimban gondoskodó, odaadó férfi vagyok. Hát, erről a csajokat kellene inkább megkérdezni, az én észlelésem jócskán torz lehetett.

Amúgy ez a nagyapám volt, aki egy vitás kérdést úgy oldott meg, hogy nagy, erős kezeivel felemelt és a földhöz vágott. Úgy alaposan odabaszott. Akkor talán 6-7 éves lehettem. A vita tárgya az volt, hogy édesanyámnak dobozos jégkrémet, karamellást, mert az volt a kedvence, szerettem volna vinni a balatonfüredi Pataki cukrászdából Budapestre és nem érdekelt, hogy közben elolvad. Neki ez az ötlet nem tetszett, így repültem. Milyen érdekes, hogy a fenti két esetet egymás mellé helyezve, engem nem a fizikai atrocitás viselt meg jobban, hanem a tény, hogy a családom besorolt egy selejt kategóriába. Igazából mindegy is, hogy apró csibészséget csináltam, vagy pedig felgyújtottam a házat. Ha súlyoznom kellene, azt mondanám, legalább százszoros fájdalmat okozott az a mondat, mint a becsapódásom a Föld nevű bolygóba. Ma már tudom, azt éltem meg, hogy a vitájuk során teljesen értéktelenné váltam a saját magam szemében. Valószínűleg nem ez volt az egyetlen hasonló eset, de a traumatizált ember elméje úgy veti le magáról a traumás emlékeket, mint Houdini magáról a bilincseit, így jelenleg ennyivel szolgálhatok. A hasonlatom amúgy annyiban mindenképpen sántít, hogy Houdini bilincsei kinyíltak és lepattantak, ő pedig szabadon távozott, az enyémek pedig a mai napig béklyóznak, csak nem tudok róla. Ha engem kérdeztek, a Houdininak jobb volt. Tegnap reggel még ennyi emléket sem tudtam volna felidézni, mert ez a foszlány egy tegnapi terápián jött elő, én azóta bőgök. Sebaj, mínusz egy bilincs.

De a lényeg: a jégkrémet elvittem anyunak. :-)

Feldobott a Face egy közhelyes posztot, ami annyira nekem szólt. Aszongya, hogy a gyógyulás útján az alábbi stációkat kell bejárnod: fájdalom, elfogadás, növekedés. Hurrá, akkor én gyógyulok, mert kibaszottul fáj!!!!

Köszi, ha elolvastad és ne feledd: minden, amit ebben a posztban olvastál, lehet tévedés is.

Ne feledd kérlek elolvasni a blog legelső posztját, a használati utasítást. Sokat segít.

Balázs