Egy nárcisztikus és a logika

Sokszor kérdezik, hogy vajon a jövőbe látok-e. Mert sokszor elég jól megmondom, hogy mégis mikor, mi várható. Persze egyáltalán nincs jóstehetségem, ha lenne, hát nem csináltam volna annyi marhaságot az életemben. Szeretem az embereket, már akit, de ez érzelmek valahogy addig-addig keveregnek bennem, amíg robbanásszerűen nem törnek ki, a „normális”, hétköznapi szeretet-harag bennem ragad, aztán árvízszerűen borít el és ki mindenkit, aki a közelemben tartózkodik.

Kislányom kórházba került a múlt héten. A kislány persze felnőtt, önálló nő már, de ez nem változtat a kislány státuszán a szememben. Az éjszaka közepén hívott sírva, hogy nagyon rosszul van. Nem szaporítom a szót, kórházról kórházra, orvostól orvosig rohangáltunk, pedig több orvos barátunk van.  Aztán persze csak lejöttünk Budapestről a mi kis városunkba, hogy mégiscsak helyben legyünk. Több átvirrasztott éjszaka és átizgult nappal után kérdezte meg Vanessza, látva a folyamatos kínlódást, hogy mégis, mi várható a lányom betegségével kapcsolatban. És akkor én soroltam, a legjobb forgatókönyvtől a legeslegrosszabbig. Épp sétáltunk az utcán, kezén fogva. Ő egyszer csak megállt, felém fordult és döbbenten kérdezte: Te hogy vagy képes ilyen tárgyilagosan beszélni ezekről a dolgokról, ilyen hidegen? Mit mondhattam volna? Ez a nárcizmusom „pozitív oldala”. Egyszerűen egymás után rendezve az ismert tényeket, gépiesen, minden érzelemtől elvonatkoztatva ismeretetem a várható következményeket. Mint ahogyan jósolni szoktam. Hiszen jósolni mindenki tudna, ha nem az érzelmeire hallgatna, hanem a történéseket lecsupaszítva a vágyaktól és az ítéletektől, kizárólag a tényekre koncentrálna.

Ma a tündérkémet kiengedték a kórházból, így már tudok sírni.

   Pontosabban az a kérdés, hogy pofozkodik-e? Gondolom nárcisztikusa válogatja. Én egyre kevésbé gondolom, hogy a nárcizmus meghatározó részem, de azért fél szemmel mindig odasandítok a bennem élő sebzett gyerekre, hogy nem akar-e tombolni. És ezt ajánlom minden ismerősömnek is. :-) Szóval a három gyerekem közül egyre emlékékszem, hogy megpofoztam volna. Persze a kislányom volt az áldozat a srácok közül a legkevésbé zsivány. Mégis rajta csattant az ostor, kétszer is. Félreértés ne essék, a bántalmazás minden faját elítélem, de valahogy mégis volt, hogy én is beleestem. A fizikaiba szerencsére csak kétszer, verbálisan viszont hajjajjajjj. De ezt hagyjuk, vegyük elő azt a két pofont.

   Pofon number 1: Kislányom olyan hatévesforma lehetett, mikor új biciklit kapott. Nosza, fel is pattant a nyeregbe és indult volna ki az utcára bringázni. Mondom is neki, hogy tekerj bátran, csak vegyél fel egy sisakot! Jött a flegma válasz, hogy ő ugyan nem vesz sisakot, mert lenyomja a haját. Megkértem vagy ötször, egyre határozottabban, de csak nem vette fel. Felvilágosítottam, hogy ha ilyen nagy lány már, akkor menjen tőlem ha akar, de ha elesik, még meg is pofozom. És a többi már sejthető. Nyelvét rám öltögetve kanyargott a ház előtt, addig-addig heccelt, míg keresztbe fordult az első kerék és taknyolt egy nagyot. Csatt. Persze nem volt nagy pofon és meggyőződtem róla, hogy az esésben nem sérült meg, de statisztikailag csak pofon volt. Persze makacs a csaj, utána sem nagyon vette fel a sisakot, csak ha ott voltam az induláskor.

   Pofon number 2: volt egy alapszabály a családban, miszerint csak akkor indultam el az autóval, ha a gyerekek már bekötötték magukat a hátsó ülésen. Addig vártam türelmesen. Mikor Lujzi már nagyobb volt, elmentem érte a suliba. Beült hátra mögém, kérdeztem, hogy bekötötte-e magát? Mondja, hogy igen. Oké, akkor indulunk. Nem jutottunk messze, az első zebránál ahol megálltunk, hogy átengedjük a gyalogosokat, a mögöttem jövő autó belém jött hátulról. Nem jött gyorsan, de látom ám, hogy az ütközés erejétől a lányom az üléstámlámnak csapódik. Hátrafordulok, hogy ugyan hogyan repült ekkorát, ha be volt kötve? Hát látom, hogy villámok sebességével, rémülten próbálja bekötni magát. A baleset után. Úgy ahogy voltam, az első ülésből fordulva, visszakézből szállt a pofon. Tudod, hogy miért kaptad? Tudom Papa. Akkor jó. De meg is halhattál volna, egy mozdulat megspórolása miatt. Torkomban dobogott a szívem. Nem magam miatt, az autó pláne nem érdekelt. De a kislányom. Azt hittem, hogy biztonságban van, hogy vigyázok rá. Amióta gyerekeim vannak, visszatérő rémálmom, hogy miattam esik bajuk.

Hát, így esett a két pofon.

   Talán Kétezertizenegyet írtunk. Ahogy a napi rutint követve az iskola felé tartottunk a gyerekekkel, bekapcsoltam a rádiót. Kis városom helyi rádióállomásának hullámhosszára tekertem, nehogy lemaradjunk a lényegről.  A hírek után kell, hogy megvalósuljon a kis cselszövésem, izgultam is rendesen. Aztán csak elfogytak a politikai, gazdasági és sportesemények is, és ismét megszólalt a bemondó hangja. Figyeljetek, csak gyerekek! szóltam hátra. Duruzsol a rádió: egy zeneszámot nem csak kérni lehet, hanem ki is lehet azt érdemelni. Így tette azt Máté is, aki tegnap ötöst kapott az iskolában. Neki kérte édesapja a kedvenc zenéjét, az AC/DC-től a Big Gun című számot, hallgassuk hát mindannyian, gratulálunk Máté az ötöshöz! Így történt, hogy Kecskemét teljes lakossága, valószínűleg a rádió történet során először, a reggeli hírblokk után nem valami tingilingi, romantikus zenét hallgatott, hanem kőkemény rock-ot. Máté pedig a rövid kis haját rázva ment iskolába, a világ legboldogabb embereként. Persze egy ötös sokaknak nem nagy szám, az emberek többsége szerencsére nem is érti, milyen nehéz valakinek helytállni az iskolában, ha a figyelme folyamatosan ezerfelé kalandozik, a koncentrációt csak hírből ismeri. Ma már tudom, hogy ő is és én is figyelemzavarosak vagyunk, de az én koromban ezt úgy hívták: buta gyerek. Egy butának kikiáltott gyerek pedig bezárkózik és ezerféle módon próbál kompenzálni, egyesek kicsit nárcisztikusok lesznek például.

   És most megint üvölt az Ac/DC, Máté mellettem tombol. Borostás arca megfeszül, hosszú haja csapzott az izzadságtól. Nyakán kidagadnak az erek, ahogy fejét hátrahajtva üvölti a szöveget Brian Johnsonnal együtt, meg persze velem. Izmos karja a magasban a feje fölött, úgy csápol. Vagy tíz kilogrammal nehezebb mint én, pedig az én pocakom mintha növekedne, rajta pedig egy csepp zsír sincs. Hogy tett szert ennyi izomra? Ez nem fair. Az autós iskolába-menetel óta eltelt  vagy tizenöt év. Tizenöt olyan év, amelyek alapjában forgatták ki az életünket, de most mégis itt vagyunk.  Együtt. Ahogy befutottunk Bécsbe a koncertre, megkérdezte tőlem: tudod Papa, mióta várok erre a napra? Nevetnem kellett. Persze, hogy tudom Muki, persze hogy. Együtt vártuk, noha nem is reméltük, hogy ez megvalósulhat. Aztán idén januárban megláttam a neten, hogy Bécsbe jön a banda. Beírtam a keresőbe, hogy Bécs, Ac/DC és az első honlapon vettem négy jegyet, két ökör áráért. A nagy boldogságomban elfeledkeztem minden elemi óvatosságról, csak másnap néztem meg a honlap értékelését? 1,8, jaj. Félve pislogtam a kommentekre, amelyektől aztán az élettől is elment a kedvem. Mindenki szidta az oldalt, nem győzték hangsúlyozni, hogy ez egy lehúzás, senki ne vegyen itt semmit! Na, ezzel én jól elkéstem. Letettem a koncertről, szóltam a gyerekeknek, hogy bocsi, vaklárma volt, apátok egy debil. Aztán egy hónap múlva jött a postán egy levél Ausztriából. Kinyitom. Hát benne van négy jegynek látszó tárgy. De vajon eredeti-e? Be tudunk-e vele menni? Ilyen kételyek között mentünk ki Bécsbe a hétvégére. Egy kis Vidámpark és koncert, ha beengednek. Hát beengedtek. Köszönöm Istenem! Persze nem közvetlenül a színpad elé, ahová kértem a jegyet, hanem kicsit hátrébb, de kit érdekel? Ha hagytam magam átverni, hát átvertek. Ez a karma nem? A tettünk és annak a következménye. De bementünk a koncertre. Bementünk, bementünk, bementünk. 😊

   A figyelemzavarom azért vicces dolgokat okoz. Az étterembe az érkezésünk előtti hétre foglaltam asztalt, a navigációba rossz címet ütöttem, meg ilyesmi. Azért éhen nem haltunk és mindenhova odaértünk. A Vidámpark amúgy állat volt. A fiúk elmondhatatlanul élvezték, én pedig újra és újra kiálltam küzdeni a tériszonyommal. Hol pörögve a magasban, hol fejjel lefelé lógva. Egyszer úgyis kifogok rajta!

   Már éppen kezdtem azt hinni, hogy az én fene nagy önismeretem hű de magas fokra hágott, mikor Vanessza olyat mondott, hogy a fal adta a másikat: Tudod Balázs, szinte napra pontosan kiszámítható vagy. Közel két hónapja vagyunk megint együtt, már beindult benned a leértékelési folyamat, amely során megalázol engem és elkezded lebontani az önértékelésemet. Amikor ezt már nem bírom tovább, ez kb még egy hónap és beszólok neked, akkor fogsz lecsapni a kínálkozó alkalomra és újból kifutsz a világból, egyszerűen kilépsz a kapcsolatunkból. Megdöbbentem ezt hallva. Hogy én? Hogy én leértékelnélek? Ki hallott már ilyet? Persze jól felháborodtam. Felháborodtam, de aztán lehiggadtam. Tényleg, basszus, teljesen igaza van. Ahogy nem figyeltem kicsit oda, hátulról, alamuszi módon, újból dolgozni kezdett bennem a nárcisztikus köcsög. Mint egy herpesz. Mert akiben egyszer a herpesz valahogyan kialakult, abban ott lappang és várja a kínálkozó alkalmat, lelkiállapotot és csiribí-csiribá, elő is bukkan. Buzi herpesz, buzi nárcizmus. Félreértés ne essék, az én szóhasználatomban a buzinak semmi szexuális irányultságra vonatkozó jelentése nincsen. Írhattam volna azt is, hogy anyaszomorító, vagy éppen átkozott, de ez most éppen így sikerült, hát magyarázkodhatok.   Nem vagyok megint PC.

   Szóval azt hiszem, hogy elbíztam magam, de alaposan csalódnom kellett. Szerencsére Vanessza ezt pontosan meg tudta és merte fogalmazni, így tartva tükröt, hogy megcsodálhassam fancsali fizimiskámat. Szóval Bazsi, van még hová fejlődni. Amit felfoghatok éppen jó hírnek is. Hajrá!

   Másvalami. Tegnapelőtt írt a nővérem egy rövid, de annál felcsigázóbb üzenetet: Öcsi, hipnoterápián voltam, beszélnünk kell! Nafene. Csak nem derült ki rólam, hogy még nagyobb disznó voltam kiskoromban, mint ahogy gondoltam? De nem, egészen más dologra derült fény a terápiában. Szegény nővérkém egyszer csak azzal szembesült, hogy anyai nagyszüleinktől kapta meg gyerekkorában a feltétel nélküli szeretetet. Nem pedig otthon, a szülői házban. Ezt így ötvenpár évesen felfogni nem könnyű dolog, persze Dorka azért számíthatott valami hasonlóra. Mondjuk elég végig gondolni, hogy ő már 17 évesen eldöntötte, hogy külföldre megy egyetemre és azóta kis túlzással vissza sem nézett. Valamiért nem akart otthon maradni. Azt azért nem árt megjegyezni, hogy amikor ő tizenhét éves volt, akkor még a Magyar Népköztársaság állampolgára volt és éjszakákat állt az olasz nagykövetség előtt vízumért, valutakeretünk volt és március tizenötödikén nem mehettem focizni a térre, nehogy ki tudja mi legen belőle. Szóval akkoriban még nem volt szokás külföldre menni suliba, vagy éppen kávéházat nyitni Bécsben. Egy ilyen vállaláshoz jó ok kellett és nagy belső indítóerő. 

   Hogyan érintetett meg engem az, hogy nővérem nem kaphatta meg otthon azt a lelki táplálékot, amely a legfontosabb tartást adja meg mindannyiunknak? Nem különösebben lepődtem meg, hiszen én magam is tizenöt éves koromban már minden pénteken átmentem a nagyszüleimhez és csak vasárnap mentem onnan haza. Valahogy ott voltam igazán otthon. Akkoriban ezt úgy magyaráztam meg magamnak, hogy ott vannak a barátaim és emiatt buszozok ki Jancsi nagypapákéhoz. Talán nem véletlenül kerestem ott barátokat magamnak basszus.  Szóval mikor Dorka kibökte, hogy igazából ő ott volt otthon, annyit csak tudtam mondani: Üdv a klubban tesó!

   A blog egyfajta terápia számomra, amit a nárcizmusom miatt csinálok, ezt jó ha tudod, ha értelmezni próbálod e fentieket.

Balázs

  Kaptam egy levelet a minap. Ha ez nem történik, akkor valószínűleg nem írok most, mert a mindennapi történések alaposan kiütötték a fejemből a korábbam olyan fontos tevékenységemet, a blog írását. Hogy mi állt a levélben, az talán kevésbé fontos, de azért elárulom: egy narcisztikus sorstársam kért, hogy amennyiben lenne még írni valóm, hát ne tartsam magamban. Olyan megszámlálhatatlanul sok levelet nem kaptam még a blogról, csak ezt az egyetlen egyet, mégsem feltétlenül a levél tartalma volt, ami írásra késztetett, sokkal inkább a feladó neve, pontosabban nick neve: senki. Nem magyarul írta a nevét, hanem idegen nyelven, de ez valószínűleg mindegy is.  Ennél beszédesebb, árulkodó nevet nem is adhat magának valaki, aki fájdalmasan elhagyatottnak, szerethetetlennek érzi magát. Nagyon sajnálom, hogy így érzel és szeretnélek bíztatni, hogy amennyiben még nem fordultál szakemberhez, hát menj el valakihez, aki segít megérteni, hogy baromira jó dolog, hogy vagy ezen a világon. Én is yg éreztem, de most éppen érzem magam valakinek, nem is akárkinek. :-) Én Mikó Krisztához fordultam először és nagyon sokat köszönhetek neki, bátran ajánlom. Nem állítom, hogy én a nap huszonnégy órájában stabil lennék, bizony sokszor elfutnék szégyenemben a világ elől, de mostanában hamarabb kapcsolok, hogy ez egy beteg működés, inkább végig gondolom, hogy miért érzem magam éppen nyomorultul. Többször végig tudom gondolni a másokban zajló folyamatokat, érzéseket, így kevesebb az értetlenség, meg nem értettség érzése. Azért persze előfordul.

   Ma például ünnepi ebédre mentünk anyuékhoz, ami azon túl, hogy anyáknapi ebéd, ma tartottuk Adél lányom és Marci fiam szülinapjait is. Ahogy reggel készülődünk Vanesszával, egyértelművé válik, hogy csak órás késéssel fogunk tudni odaérni. Miközben tudom, hogy anyuéknak és sajnos nekem is valahogy komoly becsípődésem a megbeszélt időpontokhoz való kényszeres ragaszkodás. Tudtam, hogy anyu megsértődik ha nem vagyunk ott ebéd előtt jóval, de Vanessza csak tesz-vesz a lakásban, az indulás ideje nemhogy közeledne, de szinte távolodik. Egyértelműen szabotálja az indulást. Ahogy nő bennem az indulat és a pánik, rájövök hogy az egész nem tudatos a részéről. Egyszerűen irtózik attól, hogy abba a közegbe menjen, ahol annyiszor került miattam megalázó helyzetbe. Szegénykém egyáltalán nem szabotál, hanem sokkal inkább fél a kényelmetlen, méltatlan helyzettől. Menekül. Felveti, hogy ha ilyen türelmetlen vagyok, akkor menjünk oda Marcival nélküle. Persze nem megyeünk. Ma már nem. fél éve én sértődtem volna meg és duzzogva mentem volna nélküle, hogy aztán fagyos hangulatban találkozzunk ebéd után újból. Persze most is pikírt stílusban szóltam neki vissza, amit duplán szégyenlek, mert Marci is hallotta, szóvá is tette nekem.

   Szóval most itt tartunk. Terápiába járok, de a napi 0-24 hivatásos nárcizmus elleni kommandó helyett törekszem egy normális életre, annak tudatában, hogy lakik bennem egy arrogáns faszfej/sebzett gyermek, a megfelelő aláhúzandó, akit csak megcirógatni szabad, de szabadjára engedni nem. Érdekes, Marci fiammal is hasonló a helyzet, túlságosan megengedőek vagyunk vele, ő is szabadon tombol. Úgy látszik, megint tükör a kis drágám.

   Ne feledd, minden amit itt olvastál, lehet tévedés is. Balázs

   Láttam én már jópárszor torz tükörképemet, például az Elvarázsolt Kastélyban, a megboldogult Vidámparkban. Ott hol égimeszelőt csinált belőlem a tükör, hol pedig seggdugót. De ilyen fájdalmasan betegnek sosem láttam még magamat, mint amikor az Eötvös 10 kulturális és közösségi térben bemutatott Gázláng, bepillantás egy mérgező kapcsolat mindennapjaiba című előadás során kaptam a képembe. A darab egy narcisztikus pasi párkapcsolatáról szól. Hát, ez a gyökér pontosan én voltam/vagyok. Úgy beszélt ahogy én, úgy gondolkodott ahogy én, úgy gesztikulált, mozgott, ahogy én tettem volna. Előre el tudtam mondani minden szavát, döntését, gondolatát és közben majd elsüllyedtem szégyenemben. Ha véletlenül kicsit jobbnak gondoltam magam a színpadi fickónál, hát elég volt a szemem sarkából oldalra sandítanom, ahol Vanessza ült és patakokban folytak a könnyei. Fogalmam sincs, mi tartja még mellettem, ha szerinte is olyan vagyok, mint az a faszfej a színpadon. Azt mondja, hogy a jó tulajdonságaim miatt reménykedik, hátha nem kapok agyfaszt minden három hónapban a jövőben és futok ki a világból, vagy ahogy ő mondja, bújok el a csigaházamba. Terápiára is eljött velem. Nagyon hálás vagyok ezért neki. Ezért is.

   De mit is csinált a színpadi emberke, mi az amit én is hozzá hasonlóan tettem a kapcsolataimban?

   Gyors használati utasítás kezdő narcisztikusoknak:

1. Nyűgözd le az áldozatodat. Színlelj karmikus kapcsolatot. Nem lesz nehéz, neked ez egy ujjgyakorlat.
2. Éreztesd vele, hogy nélküled mit sem ér az élete, hogy nélküled semmire sem menne.
3. Rombold porig az önbizalmát, közben sajnáltasd magadat és feltétlenül vádold folyamatosan a kapcsolat megrontásával és a köztetek kialakult feszültség okozásával.
4. Ha mindez megvan, akkor rúgd ki, vagy még jobb, ha addig kínzod, amíg ő rúg ki téged.
5. Miután szakítottatok, ólálkodj, sompolyogj és somfordálj körülötte a biztos távolból. Érezze a jelenlétedet, de ne közvetlenül. Csak gyáva, sunyi módon.
6. Ha mindez megvan, cserkéssz be egy új áldozatot.

   Ezt láttam a színpadon és én is ezt csináltam még a közelmúltban is. A nézőtéren alig láttam férfiakat. Vajon a nők, akik eljöttek mind áldozatok lehettek? Vagy köztük is voltak hozzám hasonló kannibálok? És én jutok-e egyről a kettőre a témában, nem hagyva rángatni magamat egy beteges működés által? Azt hiszem, hogy még nagyon vékony a jég alattam.

   Most egy darabig nem írok a blogon, mert úgy érzem, egyre inkább a nárcizmusom íratja velem a cikkeket, nem pedig valami terápia, netán segítő szándék. Ha elértem valamit ezen a téren, feltétlenül megírom, de ehhez a környezetem visszajelzése kell, nem pedig az én eltévelyedett agyam.

Balázs

   Írtam a múltkorában a narcisztikus Húsvétjáról. A cikket még vasárnap írtam, aztán pedig mi következett vajon? A hétfő, Húsvét hétfő. Ami egy darabig pont úgy ment, ahogy gondoltam, pár kötelező locsolással, miközben az agyam azon pörgött, hogy vajon egyesek hogy vannak, kik locsolják meg, és ölelik meg. Nem tudtam nem észrevenni, hogy tényleg eszméletlenül hiányzik Vanessza. A nagy önsajnálatban kiültem a teraszomra pipázgatni, és egyszer csak jött egy üzenet Instán. Tőle persze, valami tipikus Instás/Facebookos közhely igazsággal, ami olyan nagyon oldalba vágja a hozzám hasonlókat. Hogy egy kapcsolatért tenni kéne esetleg, nem pedig eldobni a másikat, mint egy rongyot.  Pedig én olyan jó vagyok rongy dobálásban. Addig nézegettem, addig morfondíroztam, amíg végül megválaszoltam az üzit, aztán egy óra múlva már kint voltunk a telken és fát locsoltunk. Fát is. Végül is Húsvét hétfő van, vagy mi a fene.

   Ma színházba megyünk, egy nagyon fájdalmas darabot nézünk meg, Gázláng-betekintés egy mérgező kapcsolat mindennapjaiba-címmel. Hát, erről mesélhetnénk, színdarab nélkül is. Lehet, hogy rólunk szól. Szerdán pedig ha minden jól megy, elmegyünk együtt a terapeutámhoz. Mi fog ebből kisülni? Remélem, hogy csupa jó. Intő jel viszont, hogy ahogy feltűnt a Kicsim a színen, azonnal visszavettem a narcizmus téma olvasásából, előadások nézéséből, észrevehetően csökken a motivációm. Na, ebből lenne nagy baj, ha így menne tovább, hát oda kell tegyem magam.

Hollók

"A terepszínű ruhába öltözött kommandós arckifejezése egyáltalán nem fenyegető, sőt inkább barátságosnak tűnik. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy jobbkezes ember létére ballal nyúl az útlevelem után, ahogy belépek a brüsszeli reptér emberektől nyüzsgő indulási oldalára. Jobb kézzel nem nyúlhat, mert az a keze pisztolyának agyát markolja. Zavartan nyelek egyet a látványtól. Furcsa, félelemhez hasonló érzés bizsereg át rajtam.  Érdekes, hogy nem a lehetséges terroristáktól félek, akiket feltehetőleg a katonák keresnek, valahogy a katonák nyugtalanítanak. Nyomaszt, ahogy rám néznek, méregetnek. Mintha engem fenyegetne a jelenlétük. Besétálok a hetes kapu felé, ahonnan a járatom egyszer talán felszáll, megcsap a túlzsúfolt repülőtéren összesűrűsödött emberek jelenléte. Hús, izmok, csontok. Meg érzések. Meg tervek. Groteszk vigyorba húzódik a szám. Tervek. Egyszer azt hallottam, hogy úgy tudjuk legjobban megnevettetni Istent, hogy elmeséljük neki a terveinket. A körülöttem téblábolók is a jövőjükön aggódnak. Elérik-e a gépet? Nem kavarodik el vajon a gyerek valamerre, amíg az unalmas, várakozással terhelt percek, órák vánszorognak? Felesleges gondolatok, nem létező gondokról.

A hatalmas üveg portállal szemben találok egy műanyag széket, arra ülök. Itt fogok most unatkozni órákig, a menetrend szerint legalább két órát rostokolhatok. Az üveg túloldalán a végtelen repülőteret látom. A kifutópályán túl zöld mező, míg a szem ellát. A lábamnál hever a táskám és a fehér zacskók, amelyekben a vámmentes boltban vásárolt ajándékok lapulnak a család számára. Figyelek rájuk, nehogy valamit elveszítsek. Két zacskó és a kézi táskám. Nem mintha már számítana. Sós ízt érzek a számban. Vér. Talán megharaptam magam ebéd közben? Nyelvemmel körbe tapogatom belülről a számat, de sehol egy seb. Bolond gondolat, de mégis olyan érzésem van, mintha másvalaki vérét ízlelném.

Ahogy hosszasan bámulok ki a hatalmas ablaktáblán, egy távoli fekete pöttyöt látok meg, amint az égen közeledik. Lehetne repülőgép is, hiszen azok repkednek itt zajosan, de ez nem repülő. Egy madár közeleg lassan, néha ki-kitérve, de egyértelműen felém tart. Fekete. Erőltetem a szemem, hogy kivegyem a kontúrjait, milyen madár lehet? Ahogy közelebb ér, látásom hirtelen elhomályosodik. Könnyek szöknek a szemembe a felismeréstől. Holló. Egy rohadék holló. Mennyire utálom őket, az az érzésem, hogy üldöznek ezek a vesztett háborút idéző pokolfajzatok. Hideg gombszemükből áldozatok merev tekintete néz vissza rám. Háborúk, csataterek, lövészárkok mocskában kicsavarodva fekvő halottak, kiknek nemrégiben még csillogó szemére immár homályos fátyol borult. Pedig pár perce még terveik voltak nekik is. Ha másról nem is, hát a túlélésről. Aztán beindult egy kasza, mely kegyetlen, precíz suhintásokkal aratott. Golyó, szurony, kézigránát, harci gáz formájában. A nemrégiben még valósnak vélt problémáikkal foglalkozó emberek pedig csendesen borultak a földre, mint ősszel a sorsukat követő, hulló falevelek. Hát nem mindegy, hogy mit terveztek egy perccel azelőtt? Leveszem a szemem a közelgő madárról, inkább a körülöttem sertepertélő utastársakra próbálok koncentrálni görcsösen. Mi közöm azokhoz a hollókhoz? Ember vagyok, emberi gondok nyomasztanak, ez jár a fejemben.

A mellettem ülő lengyel nő keresztrejtvényt fejt. A világon nincs annyi mássalhangzó, amire neki hirtelen szüksége lett. Legalább egy órára lenne szüksége ahhoz, hogy befejezze a rejtvényt. Mi lehet a megfejtés? Egy vicc? Egy közmondás? Szívesen megkérdezném a nénit, de tekintetemet mágnesként vonzza magára az átkozott madár. Még mindig itt köröz.

Vajon hol lehet a párja? A hollók párban járnak, bárki megmondja. Életre szóló a halálmadarak kapcsolata. Hallom, hogy már rekedten hívja is a másikat. Fejembe hasít a fültépő korrogása, tépi az agyamat. Nem értem, hogy a reptéri lármán keresztül miként hallhatom rekedtes hangját. Szemmel láthatóan a többi utast nem zavarja, talán észre sem veszik, engem viszont megtébolyít. Kerüljön hát elő mihamarább az a másik holló és menjenek innét együtt! Hagyjanak engem szépen hazarepülni a családomhoz. Haza akarok menni.

Aztán a hívó korrogás minden egyéb hangot kizár a fejemből. Lüktetve visszhangzik a koponyámban, a fülsüketítő hang oda-vissza verődik a fejemben. Ájulás kerülget, a vér sós-vasas íze elborítja a nyelvem. Izmaim megmerevednek, tüdőm kitágul. Megtört tekintetű halottak merednek rám vádlón. Látom magam felettük hatalmasan, kegyetlenül. Pendül a kasza. Az én kaszám. Istenem, segíts. Az nem lehet. Én nem lehetek az. Nem én csináltam. Vagy ha mégis, akkor nem akartam. Könyörgöm, higgyétek el, nem akartam! Hirtelen szakad rám a megvilágosodás. Te repülsz felém.  Értem jöttél. Azért nem látom a párod, mert én vagyok az. Mindig az voltam és az is maradok. A halál nekem egy életre szól. És az otthonom, a családom? Várnak engem, számítanak rám.

 Egy szempillantás alatt szakadok ki az általam ismert dimenzióból. Lábaim magam alá húzom, inaim pattanásig feszülnek. Segítséget kérnék, de csak valami tébolyult, rekedt kiáltás hagyja el a számat. A katonák már nem nézegetik az utasokat. Vezényszavak pattannak, és terepszínű kontúrok felém futnak. Az arcok sápadtak. A katonák kezéből varázspálcaként fekete csövek merednek az irányomba, de ezek a pálcák ma nem varázsolnak. Üvöltök, velem akartok kikezdeni, engem akartok?! Az előttem heverő, vámmentes boltból származó zacskó, melyeket eddig dédelgettem, hirtelen atomokra szakadt. Szögek és csavarok ezrei vágódnak ki a rejtőző pokolgép robbanására. Utastársaim eddig logikus, de roppant unalmas rendszert alkotó karjai, lábai és belső szervei szanaszét repültek. Nesze nektek mássalhangzók. Bumm. Három mással- és egy magánhangzó. Ez kell nektek rohadékok! A robbanás bennem persze nem tehet kárt, itt csak én pusztíthatok és pusztítok is kedvemre. Erre születtem. Most tervezzetek! Most szőjetek álmokat, üvöltöm az immár mindent értő, de semmit nem tervező holtaknak.

A robbanás kitörte az üvegportált, fekete füst ömlik ki a szabad levegőre. Ahogy arcomat a maró füstbe mártom, keserédes dohányillatú tenyér puhaságát érzem a bőrömön. Mindig megnyugtatott a tenyered illata, már a megelőző végtelen életeink során is. Megnyugtat, elzsibbaszt, elkábít, aztán majd megöl, mint eddig is számtalanszor. Itt, ezen a reptéren viszont semmi baj nem érhet. Megfeszített lábam kirúgom, így szakadok el a földtől. A kitört ablakon a füsttel együtt repülök ki, és emelkedem egyre feljebb. Ahogy áttöröm a fekete ködöt, tekintetem már téged keres. Távolodsz. Minek várnál rám, hiszen tudod, hogy követlek. Örökké követni foglak. Fekete tollaimat kellemesen legyezi a langyos szellő, jó újra nem csak álmaimban szállni. Büszkén kiáltom a szélbe, hogy szeretlek, szeretlek, ha megölsz is szeretlek! Rekedt korrogásomra te csak a fejed mozdítod egy pillanatra és repülsz tovább. Mögöttünk a füst, a korom, hülő álmok, előttünk pusztulásra ítélt világok, temetetlen holtak és számolatlan kínkeserv. De számomra már nincs tegnap, és a holnap sem érint meg, hideg szemeimmel csak téged nézlek a kék ég alatt. Előttem repülsz, feszülten követlek, rettegek, hogy elveszítelek, bár sosem birtokoltalak és nem is foglak soha. Te birtokolsz engem.

Két koromfekete madár repül hangtalanul az alkonyatban. Elöl a Végzet, nyomában a Pusztulás. Aki a földről nézi őket, mindössze egy pár hollót lát. Nincs bennük semmi különös, a hollók mindig párban járnak, akárki megmondja."

A fenti novellát (nevezzük annak), még a válásunk előtt öt évvel írtam, amikor fogalmam sem volt arról, hogy véget ér majd a házasságunk, noha mindent megtettem, hogy véget érjen. Miután leírtam, tollat sem tudtam a kezembe venni, valahogy ennek a történetnek a leírása, megélése valamire pontot tett, pedig korábban írogattam ezt-azt. Mindennek már vagy tíz éve. Aztán a válásunkkor megismertem egy lányt, akit a hittanos kirándulás után autóval hazafurikáztam akárcsak a többieket a hittanos csoportból. Valahogy ő volt az utolsó, akit hazavittem. Nem ismertem a címét, így megkérdeztem, hová vihetem: Holló utca tizenhárom, hangzott a válasz. 

   Terápiaként kezdtem írni ezt a blogot, de néha már azt érzem, hogy a blog is a nárcizmusom kibontakozásának részévé vált, azt szolgálja. Figyelem, vajon hányan olvassák az írásaimat, ha sokan, akkor az hű de jó, ha nem sokan, akkor meg milyen kegyetlen is a világ, hogy még ezt a pici kis örömöt is sajnálja tőlem. Plusz jön az érzés, hogy milyen béna vagyok, a Friderikuszt bezzeg vagy félmillióan hallgatják, az én világhíres blogomat (amiről természetesen szinte csak én tudok), meg hol tízen, hol pedig hatszázan olvassák. Persze józan pillanataimban, nevezzük ezeket a pillanatokat egészséges felnőtt énemnek, tudom, hogy ha egyetlen embernek hasznos időtöltés a blog olvasása, akkor már milyen fasza, amúgy meg magamnak írom, szóval kussolj Balázs.

   Most fájóan nagyon kevés az ilyen józan pillanat. Húsvét van. Úgy hiányzik a lányok sertepertélése, hogy jönnek-e a locsolók? Én ilyen régimódi fickó vagyok. Minden évben verset írok, azt mondom el a virágszálaknak. A kézzel festett tojást többre tartom, mint a csokit. És nagyon hiányzik, hogy meglocsolhassam a lányt, akit szeretek. Hogy neki külön verset írjak. Mint tavaly is. Most félve megyek el a háza előtt, mi lesz, ha kinéz és meglát? Persze arra sem kéne menjek, de a kezeim maguktól irányítják arra az autót. Vajon a kis Mangó ilyenkor felugrik bent és boldogan piruettezve ugatni kezd még felismerve az autóm hangját? Vagy már ő is beletörődött a faszságaimba? Hogy megjelenek aztán úgyis el fogok tűnni? Mi tud engem helyhez kötni? Néha arra gondolok, hogy csak valami fizikai sérülés, ami mozgáskorlátozottá tesz. Egyszer egy zen tanító, aki amúgy azt sem tudta, hogy ki vagyok, életében egyetlen mondatot intézett hozzám, ezt mondta: Gyere és gyakorold az egyhelyben maradást. Mondom, ennyit mondott és semmi többet. Valamit látott bennem, rajtam. Nem véletlenül ő a tanító, nem pedig én. Vagy pedig neki nem kell más, csak egy szempillantás és jobban tudja, hogy ki vagyok, mint én magam. Ez sem lehetetlen. Szóval maradjak egyhelyben? Kábé mintha a hulló falevélnek mondaná, hogy stop, miután a levél elvált az ágtól.  Az sem tudja, hogy hová lesz az útja, csak megy a széllel.

   Szóval holnap Húsvét hétfő, a pedig barátaim megindulnak locsolni a környéken, ahol a családommal a válás előtt éltem és ahol Vanessza is lakik. Vanesszával az év elején szakítottunk, és ez még most is fáj. Nemrég még közös gyermeket terveztünk, sőt vártunk is. De a kisbaba megint meggondolta magát. Hát csoda? Szóval a barátok holnap házról házra járnak, mindenhol beszélgetnek egy kicsit, esznek, isznak. Tegnap megkérdezték, hogy velük tartok-e. Na, az lenne a világvége. A volt feleségem háza tabu rögtön, hiszen éppen beszélni sem akar velem, amúgy én sem vágyom oda, Vanesszához pedig én nem merek bemenni. Így hozzájuk alapból nem mehetek. Egy harmadik házban a férj valószínűleg a torkomat vágná el, ha betenném a lábamat, mondjuk meg ezt is tudnám érteni. Persze ebből engem kizárólag Vanessza érdekel most. Csak fájdalmat hoznék magammal. Neki is és magamnak is. Ehhez nagyon értek. Úgyhogy legszívesebben átaludnám a napot. A terapeutám azt kérdezte a minap: mit érzek, amikor Vanesszára gondolok? Eszméletlen ürességet, végtelen fájdalmat, hiányt. Az egyetlen baj, hogy drága Kicsim a jelenlével sem tudja ezt betölteni, ezt valahogy magamnak kell. És ha már nincs az állandó kínzó üresség, akkor futni hozzá és hallgatni a csilingelő nevetését. Olyan szépen nevet.

   Eljönnék és locsolnálak, csókolnám a nyakadat,

   sajnáltatom csak magamat, nárcisztikus faszkalap.

   Ezt a kecskerímet szültem, amely jelenleg könnyen lehet, hogy vetélytárs híján a világ legjobb nárcisztikus locsolóverse.

Azt hittem, hogy ebben a posztban nem lehet tévedés. Aztán mire befejeztem, csak nevetni tudtam magamon. Hát hogyne lenne tévedés. Tavaly nem is locsoltam meg a Kedvesem, verset sem írtam neki. A világ másik felén kerestem a belső békémet, de mindezt a poszt írásakor elfelejtettem. Juj, de szeretem magamat és csodás egómat igazolni az átírt emlékeimmel. Már kezdem is elhinni, pedig épp, hogy kitaláltam őket.

    Sokat gondolok a nárcizmusom és az alkoholizmus hasonlóságaira, különbözőségeire. Vajon mi lenne, ha varázsütésre lecserélném a nárcizmusomat alkoholizmusra? Mennyit változna az életem, illetve a körülöttem élők élete? Bizonyos értelemben talán nem sokat. Sok párhuzamot látok ugyanis a szerhasználat és a nárcizmus között.

    Kezdjük azzal, hogy mi nárcisztikusok az esetek túlnyomó többségében nem tudjuk, hogy nárcisztikusok vagyunk. Fasza. Csak azt tudjuk, hogy valami belül fáj, de hát nekünk mindig is fájt, a fene sem gondol arra, hogy ez nem normális, hogy másoknak nem fáj. Buta párhuzam a szívritmus-zavarom. Harminchárom éves voltam, mikor a dokik észrevették és megkérdezték, hogy mióta nincs szinuszban a szívverésem, mióta kalimpál összevissza. Hát, mióta az eszemet tudom, válaszoltam én. Miért, másoké nem ilyen? Hát marhára nem, vonták össze az orvosok rosszallóan a szemöldöküket. Én hasonlóképpen. Ugyanígy nem tudjuk nárcisztikusok, hogy mások mit éreznek, hogyan éreznek, csak az elmondásaikból, illetve a reakciójukból látjuk, hogy amit csinálunk az nagyon nem frankó. Ha pedig nem tudjuk, hogy baj van, akkor minden külső visszajelzést támadásnak fogunk fel és minden kritika csak megerősíti az értéktelenségünkbe vetett hitet, gyakorlatilag ront a helyzeten, ha egyáltalán még lehet, de segíteni egy darabig nem tud, csak akkor, ha a beteg eljutott arra a szintre, hogy muszáj tennie valamit, nem bírja elviselni az életvitelét. Pont, mint az alkoholistáknál. Egyszer hallgattam Pál Feri egy podcastját és abban hangzott el, hogy az alkoholbetegek nyolcvan százaléka nem is tudja, hogy ő beteg. Így persze nem is tud gyógyulni. Akárcsak mi, de szerintem nálunk lényegesen rosszabb az arány. Nekem hatalmas szerencsém van, mert a házasságomat követően olyan makacs teremtésekkel kerültem párkapcsolatba, akik akaratom ellenére folyamatosan szembesítettek, így egy idő után csak rájöttem, hogy mi a szitu. Járhatok is most terápiából terápiába.

   Hasonlóság még, hogy csodálatos hatásfokkal pusztítjuk a környezetünket, családunkat, szeretteinket. Tesszük ezt hullámokban. Hol cukipofák vagyunk, hol pedig hentes és mészárosok. Lehet és kötelező bennünket sajnálni, el tudjuk hitetni a környezetünkkel, hogy áldozatok vagyunk és sajnálatra méltók. Hogy ti vagytok a szemétládák, ha cserben hagytok bennünket. Pedig egy nárcisztikust nem lehet nem cserbenhagyni. Ahogy beléptél az életébe, már nem elég, amit adsz neki, már cserbenhagytad. Mert amire vágyik, a gyermekkorában elmaradt figyelem, az ma sajnos már más embertől egyszerűen megadhatatlan. Nem fogod tudni megadni neki hacsak nincsen egy időgéped, ergo az első másodpercben vesztettél. Mint ahogy egy alkoholista sem tud más ember kedvéért tiszta maradni, én sem tudok a kedvedért nem nárcisztikus lenni. Csak akkor tudok gyógyulni, ha belátom, hogy a helyzetem tarthatatlan. Ha felismerem, hogy a saját céljaimmal ellentétes a beteg működésem.   Ha bevallom magamnak, hogy beteg vagyok.

   Írás közben jöttem rá, milyen szerencsém is van, hogy én csak nárcisztikus vagyok, nem pedig nárcisztikus és alkoholista. Mert ha ezt a belső fájdalmat megpróbáltam volna alkohollal tompítani, akkor könnyen elcsúsztam volna. Valószínűleg még jobb, hogy hölgytársaságban kerestem a vigaszt, nem pedig a pohár fenekén, habár a házasságom a csajok fenekére is ráment.

   Szóval egyik sem jó, a másik sem jó. Mindkettő valószínűleg sebek eredménye, szerencsémre én eddig csak a nárcizmussal kellett, hogy megküzdjek.

   Ez a pár gondolat annyira lelkes amatőr fejből pattant ki, hogy fokozottan igaz amit le szoktam írni:

    Minden amit itt olvasol, lehet tévedés is. Balázs

Érdemes elolvasni az első írást ezen a blogon, a "Használati utasítást." Sokat segít.

https://egynarcisztikusgondolatai.blog.hu/2024/02/27/hasznalait_utasitas_a_bloghoz_illetve_a_szerzohoz